Szöveg: Alföldi György

Nehéz megbarátkozni a hiányával, olyan magától értetődő volt a léte. Először végigveszem az életút legfontosabb időszakait.
1949–1967: Esztergom, a szülővárosa, ahol a szülei művészek és tanárok az Érseki Tanítóképzőben, a bátyja Kocsis Csaba építész. 1968–1972: Budapest, Műegyetem, Török Ferenc meghatározó hatása és a szerelem. 1972–1980: Eger, a Heves megyei Tervező Vállalat Cságoly Ferenccel, Thoma Emőkével, Kiss Csabával. „Egerben összekeveredett a szakma és a magánélet, annyira szorosan voltak ott az emberek helyileg és az irodában. A kis építészközösségben mindenki mindent tudott, egymásban éltek minden kínnal meg jóval.” (Cságoly Ferenc)
A Mesteriskola V. ciklusa során 1978–1980 között életre szóló kapcsolata alakul Plesz Antallal, egymásra találásuk fantasztikus beszélgetés- láncolat, amely ha néha évekre meg is szakadt, ugyanott folytatták a mondatokat amikor találkoztak. „A beszélgetésekben sohasem esett szó az építészetről, mindig csak az emberről, a szakma csak ürügy a közös gondolkodáshoz.” (Ferencz István) Bekerült a Plesz Antal körüli, fizikailag is tapintható emberi- szakmai közegbe, Ferencz István, Bodonyi Csaba, Bán Ferenc körébe.
1980–2020: Szentendre. Először a városi tanácsnál főépítész. Közben párhuzamosan ismét megjelenik Eger, Szentendrén a fiaival lakva, 1982–1987 között az Országos Műemléki Felügyelőség Heves megyei felügyelője. 1987-től 1990-ig a Szentendrei Városgazdálkodási Vállalat tervezőcsoport vezetője. 1990– 1997 között a Szentendrei Építésziroda egyik tulajdonosa és vezetője Alföldi Györggyel, 1997-től a fiaival és Kutasi Attilával dolgozik különféle társasági formációkban. Szentendrén építész-művész kolónia vette körül, ahol nap mint nap megfordult Szalai András, Szentirmai Zoltán és Erika, és más szentendrei építészek, művészek, barátok.
Minden korszaknak megvan a kiemelkedő alkotása. Az egri korszak legfontosabb terve kétség kívül a Vörös Rák. Az időszak másik fontos háza a noszvaji vendégház. Sajnos ezeket az épületeket nagyon megviselte az azóta eltelt időszak, áldozatul estek a hetvenes évek kiváló építészetéhez történő értetlen/éretlen közelítésnek.
Az első szentendrei időszak az otthonteremtésé; ekkor születik a Stéger Ferenc közben a korszak egyik Magyarországon kiemelkedő korszerű csoportházas beépítése. A hagyományos házak és a lapostetős összekötő tömegek sorolásával létrehozott kisvárosias beépítés a mai napig őrzi az alkotói szándékot sőt mára az ott lakó közösség a házakat tovább építette.
A második korszak a Szentendrei Építésziroda munkáihoz kötődik. A belvárosi felújítások mellett sok kiemelkedő minőségű lakóház határozza meg ezt az időszakot. Munkáiban a kortárs magyar regionális-racionalista törekvések kortalan érzelmi gazdagsággal jelennek meg. 1996-ban az esztergomi banképület rekonstrukciója meghozza az Ybl-díjat.
A harmadik időszak a két fiával való közös munkáról szól. Fiai iparművész végzettségű alkotók, tárgytervezési munkáik mellett, azon túl lassan édesapjuk örökébe lépve váltak építésszé. Közös munkájuk egyik legfontosabb eredménye a szentendrei evangélikus templom, amely több díjat is elnyert. A szűk patak parti telken felépült, összetett együttes szinte észrevétlenül szervezi maga köré teret, a zsongó belvárosi turistaforgalom ellenére fokozatosan elcsendesedve képes felkészíteni az odaérkezőket a liturgiára, az átváltozásra.
Kocsis József nehezen lesz felfogható számomra pusztán házakban, képekben, írásokban, kiállításokban megjelenő, mozdulatlan emlékképként. Kapcsolataiban/barátaiban/ szerelmeiben/fiaiban élt, így teremtve meg az alkotáshoz szükséges szellemi teret, de viszonyítási pontjait mindig önmagában vette fel. Emberi viszonylatai nélkül nem tudott létezni, éppen úgy, mint építészet nélkül. Az építészetnek és a férfiúságának furcsa feszült viszonya, a világ férfi/női megosztottsága jelent meg minden alkotásában. „Tekintetében van valami mélybe húzó, valami bensőséges hátsó derű, a keserűség inkább tréfával elővándorló. Nincs reménytelen pillanata. Ha sötéten látja és elereszti magát, a lényében akkor is van valami újra talpra álló, felemelkedni tudó” – mondta róla Ferencz István 1995-ben.
Annak a generációnak a tagja volt, amelyik ismeri az építészet hatalmát és él vele, használja. Életét az univerzum félése és akarása határozta meg, a „semmi” és a “valami” határán dogozott egyszerre, mikroszinten keresve a végtelent. A végtelenbe való hitet és a végtelentől való félelmet, annak beláthatatlan közelségét egyszerre élte meg a mindennapos küzdelmeiben.