In memoriam Litwin József 1953-2017
Szöveg: Pirity Attila
Több évtizede ismerjük már egymást. Közel 35 év telt el azóta, hogy Ferenc István egy Budapestről jövő gyorsvonaton együtt utazott vele. Hazatérve szólt, hogy találkozott egy megszállott emberrel, aki építészekkel is szeretne együttműködni. Ezután ismerkedtünk meg. Ekkor már a Diósgyőri Gépgyár formatervezőjeként egy injekciós tűgyártó gép formaterveit készítette. Később ezért a munkájáért nívódíjat is kapott.
Egy 1983-ban miskolci helyszínre kiírt országos építészeti pályázat teremtette meg az alkalmat arra, hogy együtt dolgozhassunk. Heteken át jártuk a Széchenyi utcát, mert minden látványt befolyásoló tárgyat fel akartunk térképezni, mielőtt a tervezést elkezdjük. Száznál is több A/3-as sűrűn szerkesztett fotós tabló készült. Józsi ekkor dolgozta ki a miskolci sétálóutcára szánt bútorcsaládjának koncepcióját, mi pedig az utcaképekkel, homlokzatokkal, épületekkel, portálokkal foglalkoztunk. A pályázatot megnyertük, így Józsi elkezdhette a javasolt utcabútor tárgycsalád gyártmányterveinek készítését. Építészként megdöbbentő volt nézni ezeket a dokumentációkat. A mai, katalógusból való tervezéssel ellentétben minden tárgy egyedi volt, mégis családi jellegű. Számtalan műszaki részletrajzot készített egy-egy padhoz, információs táblához korábbi szerszámkészítői tudását is hasznosítva. Munkáit az az igyekezet jellemezte, hogy a diósgyőri öntöttvas és kovácsoltvas kultúra erényeit újra fogalmazva formálja meg tárgyait.
Három évtizedes munkakapcsolat vette kezdetét, épületeinken sorra jelentek meg kívül-belül Józsi igényes fémmunkái. Emlékszem legendássá vált 12 oldalas dolgozatára, amelyet a város akkori polgármesterének írt kifejtve, hogy mennyivel magasabb rendű a minőség fegyelme a határidő fegyelménél. Makacsul, sokszor szinte önsorsrontó módon is ragaszkodott a kompromisszumok nélküli megvalósításhoz, a megcélzott minőséghez. Nem az volt a célja, hogy minél költségtakarékosabban, gyorsan letudja a feladatot. Aki ezt meg akarja érteni, az nézze meg alaposan a Hermann Ottó Gimnázium utcai kovácsoltvas rácsait. Minden ablak egyforma méretű, távolról nézve a rácsok is azonosak. Közelebbről már érzékelhető, hogy nincs két egyforma, játékosan más-más módon fonódnak össze a szokásosnál vastagabb vasrudak. Fémköltészetet művelt. Nem kellett sok idő és a miskolci építészek felismerték, hogy az ő munkái milyen nagymértékben tudják gazdagítani épületeiket, és hogy mennyi örömet okoz a közös gondolkodás.
Egyre többen dolgoztunk vele. Gyönyörű kapuk, korlátok, kandeláberek, cégérek, felíratok valósultak meg tervei alapján. Megtanultuk az ő szemüvegén keresztül nézni, megbecsülni az igazi fémmunkát, megkülönböztetni az értéket a lakatos bóvlitól. Rudolf Mihállyal közös kiállításon mutatták be az Avasra tervezett tárgyakat. Lautner Emőke, Gyimothy Zsuzsa, Horváth Zoltán, Bodonyi Csaba, Petrik Zoltán épületein is megjelentek művészi igényű tárgyai.
2005-ben több hónapos munkával megszervezte, hogy húsz helyi művész kiállíthasson Budapesten, a MKISZ székházában. Ugyanebben az évben a Miskolci Galéria is otthont adott a Miskolc történeti belváros rehabilitációjának dokumentumai a társművészetek tükrében című kiállításnak, melynek szintén ő volt a mozgatója. A Kós házban több kiállításon is bemutatta terveit és tárgyait.
2003-tól Miskolc város felkérésére a belvárost megújító alkotócsoport iparművész tagjaként készítette el a Villanyrendőri hat hatalmas kandelábert, a konzolos órát, a Szinva terasz padjait. A sétáló utcává átalakuló Déryné utcában a színház épületére felszerelt falikarjait nagyon szerette. A vendéglátóvá átalakult utcát a miskolciak is gyorsan megszerették. A Puskás Péter vezette belváros team tagjaként Miskolc Város építészeti alkotódíját is elnyerte munkáiért.
Csodáltam nagy precizitású gépészeti rajzait, gyönyörű kalligrafikus írását. Szenvedélyévé vált az épületfotózás. a homlokzati részletek megörökítése. Az ő épületfotóival illusztrálták Rév Ilona: Templomépítészetünk ma című, a Corvina kiadónál 1985-ben megjelent könyvét. 16 évvel később a Szalai házaspárról készített portréfotóival jelentetett meg könyvet a Miskolci Galéria.
Hiányzik egy beszélgetés, amelyben elhangozhattak volna még ki nem mondott szavak, de az ember mindig halogatja a dolgokat, és aztán nincs több idő. A miskolci építészek nevében búcsúzom tőle, köszönve az izgalmas alkotásokat, a több évtizedes közös munkát és a barátságot.