Szöveg: Kőrösi Boglárka

Októberben hunyt el Jánossy Johanna építész, a MÉSZ és a Budapesti Építész Kamara tagja. Lehetetlen néhány bekezdésben megemlékezni sokszínű munkásságáról, ahogy szintén képtelenség szövegbe formálni azt az egész lényét átjáró melegséget, nagylelkűséget, különleges szépérzéket, tehetséget és erős igazságérzetet, amire gyászoló hozzátartozói mindig emlékezni fognak.
Itthon a női építészek méltatlan alulreprezentáltsága, a szakma férfi-centrikusságának múltbeli berögzülése, úgy tűnik, még ma is csak a lassú változás folyamatában tart. Ez olykor akadályokat gördít egy-egy életpálya kibontakozása elé – azonban ezúttal kivételesen nem ez az ok, amiben Jánossy Johanna háttérben maradása keresendő. Idő előtt lezárult pályája középpontjában soha nem önmaga személye állt, sem magánéletében, sem szakmailag: nem csak a tolakodás, az előtérben levés vágya állt távol tőle, de példaképeinek tartott mestereitől is azt a visszafogott, ám mégis határozott tervezői szerepet örökölte, amely az építészet általánosabb, tradicionálisabb értékeivel is harmonizál. Mi sem beszédesebb annál, hogy azon felül, hogy műegyetemi diplomaszerzésétől fogva tervezői közösségekben működött (1988–91 között a Lakótervben, 1995–96-ban a KÖZTI-ben, majd 1996-tól a férjével, Lente Andrással közösen alapított Archiflex Stúdió Építészirodában), legfontosabb munkái között egy foghíjbeépítést és egy műemléki rekonstrukciót tartott számon. Mindkét munka, azok jellegéből fakadóan, az építész tervező mindenen felül álló józan alkalmazkodóképességét, illetve adott pillanatokban akár a hátrább lépés szükségességének felismerését követelte meg.
A IX. kerületi, Sobieski utcai 15 lakásos társasház az a lakóépület, amelyet az Archiflex Stúdió csapatával egy már kész, egységes képet mutató utca üres telkére illesztett be – ráadásul a többségében negyvenes években épült környező házak vonalvezetésében, mintha a Bauhaus esztétikája csillanna meg. A tervezés irányait tehát a már meglévőhöz igazodás, az utcafront diktálta rendszerrel való egyezés igénye határozta meg: így alakult ki, állandó finomhangolással az épület tömege, amelynek utcai homlokzata minden elemében ezt a megfontolt alkalmazkodást mutatja meg, követve a szomszéd házak síkjait és kiugrásait. Azonban az is világos, hogy az udvar felől nemigen állt semmi a szabadabb munka útjába; ott már lehetőség nyílhatott a némiképp eltérő ritmus kialakítására is. Mindez – a beépítés lehetőségeire irányuló szabályozások, a méret, a tájolás, az erkélyek meghatározása, és mindeközben a lakás-elosztás kisakkozása – méltón idézi meg Jánossy György Vár-beli lakóház-beépítéseinek szellemiségét a hatvanas évekből (Tóth Árpád sétány, Úri utca), s nem is titok, hogy Johanna az édesapját is építész-példaképei közé sorolta, Csomay Zsófia, Roth János, U. Nagy Gábor és Török Ferenc mellett.
Habár a Kádár-kori Várnegyed-lakóházépítések során kulcsfontosságú kérdés volt a műemlékvédelem, a Sobieski utcában a kétezres évek elején ugyanez nyilvánvalóan nem volt jelen, azonban később, egy következő fontos szakmai pillanat az előbb már említett, veszprémi műemléki felújítás volt. Az Alsóvárosi temető Haiszler-kápolnája az 1830-as években épült, ennek állagmegóvása idővel gondot okozott a városnak; 2012-ben indult az a rekonstrukciós munka, amelynek Jánossy Johanna volt a tervezője, s amelynek nyomán Veszprém építészeti emlékezetének egy darabja visszanyerhette egykori formáját. Ez a feladat megint csak nem az egyéni víziók szárnyalásának terepe volt, mégsem jelentéktelen a saját építészeti hitvallás kifejezésre juttatásában – amelyek az értékmegőrzés, és a többszörös jelentéssel bíró épített tér tiszteletben tartása lehettek, lehetnek.
Ugyanez az attitűd Jánossy Johanna számos egyéb munkájában is megtalálható – újabban akár a Nemzeti Táncszínház belsőépítészeti munkáira is gondolhatunk –, valamennyi lakó-és középület, iroda és enteriőr, a korábbi építész-generáció hagyományait vitte tovább, a rendszerváltással bekövetkező sodrásban.
Jánossy Johanna tervekkel, megvalósításra váró elképzelésekkel ment el: foglalkoztatta a hontalanság problémája, a kirekesztettek ügyei, konkrét szakmai terveket forgatott a fejében. Finom, érzékeny lénye – édesapjához hasonlóan – nem találta a helyét a korban, amelybe beleszületett. Munkái remélhetőleg továbbviszik megkezdett gondolatait az új építész közösségek számára is.