Szöveg: Sylvester Ádám

Hosszú betegség után január 22-én elhunyt Kóris János Ybl- és Pro Architektúra-díjas építész. Kiemelkedő munkái között volt a megújult Vasarely Múzeum, a gyulai vár műemléki helyreállítása, vagy Budapest Főváros Levéltárának új épülete – a szerk.

Jánossal 1953-ben találkoztam először az Attila utcai általános iskolában. Ő elsős volt, én ötödikes. Egypáran, felső tagozatosak a nagyszünetben a kicsikre vigyáztunk. A fekete hajú, élénk fekete szemű fiúcska kedves vásottsága mindenki figyelmét felkeltette. Így őriztem meg nevét is, amivel a szakmába lépése után, 1973-ban találkoztam újra. Leírva először egy 226, akkor 32 évesnél fiatal építész listáján találtam, melyet a MÉSZ titkárságától az akkor alakult Ifjúsági Tagozatának elnökeként kaptam. János akkor, 1972-től 74-ig, a Mesteriskola második ciklusának volt hallgatója, Gereben Gábortól és Rex Kis Bélától hallottam róla.
Tudtam, hogy a mestere Molnár Péter volt, akivel én 34 társammal együtt az előző ciklusban két évet töltöttem el. Szemtől szembe Bolíviából hazatértem után, 1975. május 15-én találkoztunk az IPARTERV C irodájának Türr István utcai irodájában, a Molnár csoport szobájában. Egy-két hónap leforgása után én is a csoport tagja lettem. Ettől kezdve léptem Jánossal szellemi-lelki és valóságos fizikai közelségbe. A szobában hat asztal volt, három egymás mellett az ablakoknál, itt ültek a lányok, köztük Budaházy Eszter (Molnár ősrégi közvetlen munkatársa), mögöttük én, jobbomon Jánossal, mögötte Péter. Ez az elrendezés 1988-ig állt fenn. A csoport idővel kibővült Benczúr László és Pazár Béla csatlakozásával. János a vásott hatéves kisfiúból robusztus férfivé érett, gyermeki karaktere szelíd élénkséggé vált, huncutságra hajlamos, kedves, szeretetre méltó esendő férfi lett, póz nélküli, megnyerő baráti attitűddel. Ami neki a legkevésbé állt jól, az a gyakori „nem, de tényleg” kezdetű mondatok komolykodása, vagy a hivataloskodás. Ilyenkor, pongyolán és rendszertelenül fogalmazott, úgymond „kórisokat” mondott. Ezt a szertelenséget is szerettük benne. Megmosolyogtuk, mert ez annyira hozzá tartozott. Szerencsém, hogy az érintkező rajzasztalaink közelségében nap mint nap gyönyörködhettem a csodában: az elképzelhetetlen rajzkészsége által születő igazi rajzos „kórisokban”. Rajzait az alaprajz- és csomópont-esztétika bűvölete vezérelte. Egyetlen közös munkánk az 1978. évi Ferihegy II. Repülőtér díjnyertes tervpályázata volt. János – akkori nevén Csicsilló testvér – dolga volt a programot az alkuló félkész alaprajzokba betördelni. Hatalmas balkezével készült csodálatos rajzai és épületei sokasodtak.
1983-ban tett dániai tanulmányútja tanulságai megjelentek építészetében. Az 1985-ben kapott Ybl-díja nyitotta meg az elismerések sorát. 1987-ben ACTIM ösztöndíjasként Párizsban járt, útjairól rajzos leveleket küldött.
1988-tól útjaink szétváltak, de a kapcsolatunk fennmaradt. Sokkal később, 2013-ban Az N&n Galériában valaki a felkértek közül lemondta a részvételt. Nagy Bálint (istenem, szinte egyidőben hagytak itt minket!) értesült arról, hogy Kóris felkérésével a hiány azonnal pótolható. Az akkor 66 éves János kész anyaggal érkezett. A pincegaléria falait beborító fekete-fehér fotók mellé számtalan A3 formátumú albumot tett le az asztalra. Ezekben összes terve azonos vonalvastagsággal rajzolt, varázslatosan egységes grafikával jelent meg. Ez a gyönyörű, isteni Rend, az aszkézis ünnepe, döbbenetes hatást keltett. Fel kellett ismernem, hogy az egyenként kedvencként szeretett épületei: a Teve utcai Fővárosi Levéltár, az Angyalföldi Polgármesteri Hivatal, a Tihanyi Bencés Rendház rekonstrukciója, a Rege Cukrászda helyreállítása és környezetének egységes rendezése, a sasadi Apahida utcai saját lakóháza (ez a bájos dán halfüstölő épület), dacára annak, hogy mind-mind gyökeresen eltérő használatú épületek, mégis egy tőről fakadnak. A titok kulcsa pedig a János építészetében fellelhető biztos hitben található: hogy az általa megtalált és alkalmazott technikai médiumok és toposzok, a vakolatlan tégla, a pácolt fa, a nyitott fedélszékek és társaik rurális szépsége és közvetlensége a mélytudatunkban génikusan jelenlévő archetipikust szólítja meg.
„Nem, de tényleg” Kóris János ezért nagy építész. A hiánya pótolhatatlan.