Szöveg: Buza Péter

Ráday előtt. Ráday alatt. Ráday után. Meghalt a király. Éljen a király? Az egyszemélyes intézmény egyszer és mindenkorra korszakot zárt. A szenvedélyes örökségvédelem időszaka lezárult. Talán már előbb is, mint főszereplőjének élete. A névadó örök búcsújával zárókő került varázshatású mesterműve végére. Mert hogy volt, hogy egyáltalán lehetett ilyen periódusa a magyar örökség s műemlékvédelemnek az Ráday elvitathatatlan és soha, senki által el nem vitatott személyes érdeme.
A király uralmának értékét az utókor, a köz- s szakhistória sohasem az eszközei, hanem teljesítménye alapján ítéli meg. Számon tartja, kőbe véste a közemlékezet, hogy a Városvédő meg tudta tenni, ami kevés alkotó embernek sikerül. Meggyőződését kultusszá intézményesítette. Hogy meg kell menteni-őrizni épített örökségünket. Hitszónok volt, véleményvezér. Jó értelemben divatot teremtett. Üzenetét tíz- és százezrek hallották és értették, követői sztárként tisztelték, kiérdemelt tekintélye pályája csúcsán, annak évtizedeiben, minden ajtót megnyitott előtte, telefonhívása mindig elérte, akit kellett, hogy tegyen, tehessen valamit, olyan ügyek sikeréért, amelyekért újra és újra, szívós és prédikátori hevületű küzdőként, harcba szállt.
Munkája, aktivitása alkotó periódusában a magyar műemlékvédelemnek többször is megszorították a nyakát. Mostanra, az utolsó évtizedben gyakorlatilag elfogyott minden ereje. A kezdetekkor állami hatalommal és erős vétójoggal felruházott hivatal s szervei idővel a partneri, aztán a konzultánsi szerepbe kényszerültek. Végül ez a gondolkozás és tevékenység a teljes megsemmisüléssel olvadt be az államigazgatásba.
1980 és 2010 között – Ráday szakmai férfikorában – ebben a körben talált és keresett természetes fegyvertársakat, és persze a maga alapította Budapesti Városvédő Egyesület, aztán a Város és Faluvédők Szövetsége erős, felkészült és elszánt civil csapatában.
Ezekben a körökben is előfordultak súrlódások markáns nézetei miatt más szakmabeliekkel. De sokkal több volt a súrlódás a gazdaság és politika összefonódó érdekközösségeivel, azok képviselőivel. Ha alapjaira meztelenítjük le az ellentéteket, a magán és a közösségi, társadalmi érdekek súlyos ütközéséről van szó, valóságos mocsárvilág, amelynek ráadásként van még egy szintje az eddigiek mellett. Az, amit az építész-építőművész szakma a világ rendje szerint elfoglal, magának követelve – persze esete válogatja – az épületekkel, legyenek megőrzendők vagy vadonatújak – minden döntés jogát. Van rá okuk s van joguk. De emellett ott a minden alkotóban mocorgó szándék: jelet hagyni a világban. Ez az olykor mindent elsöprő igyekezet fölülírhatja a nagy elődök iránti, elvárható tiszteletet is.
Könnyű belátni, a kulturális értékhumanizmus minden időben kisebbségi pozícióba szorult. Pedig országot épít, ha véd és ment. A maga módján, királyságot. Trónjára sokarcú mozgalma Rádayt emelte. Nem választáson nyerte el rangját, de hát a királyokat általában nem is szavazással emelik pozíciójukba, ámbátor megeshet, hogy közfelkiáltással. Az ő hitét és a Tőle származó hitet vallók kölcsönös bizalmából. Amit elismert a gyakorlat világa, s annak szereplői. Példás életművet épített.
A halál szigorúan magánügy. Most, hogy hetek óta rendezgetem búcsúzó és búcsúztató gondolataimat, egyre tisztábban látom az én személyes viszonyomat is meghatározó tényt: halálodra szükségképpen magad maradsz. A család, a barátok, kollégák egymás közt megosztott gyászának szavai, mondatai, gesztusai civilizációs közhelyek.
Hogy pályámon – magam is a nyolcvanas évek elején – elindultam, elsősorban Neki köszönhetem. Példát, témát adott, miközben változó intenzitással és változó terepen sokszor együtt dolgoztunk. Stílusunk markáns különbsége időről-időre, ideig-óráig határhelyzetbe sodorta barátságunkat. De a kölcsönös tisztelet és a mindent elnéző, megértő, már-már szellemi rokonságot megtestesítő testvéri szeretet mindvégig, a végig kitartott. Sőt: a közösség emlékezetének személyünktől független, időt, teret nem ismerő, határtalan birodalmában örökké él.