Szöveg: Balázs Mihály

Percekkel halála után Tokajban ért a hír. Késő este volt, a sötétbe burkolódzó Bodrog partján csak a komp halvány fénye pislákolt, az átkelési pontot jelezve. Odaát, a túlparton mély csend és nyugalom, a város felől jókedvű társaságok szófoszlányai. Építész hallgatókkal jártunk ott tanulmányúton, az ilyen alkalmak bennem régi emlékeket idéznek egyetemista koromból. Ezek az emlékek Török Ferenchez is kötődnek, egykori tanáromhoz, akihez ugyan csak a diploma-félévben volt módom közelebb kerülni, de kapcsolatunk idővel igazi barátsággá nemesült. Van valami különlegesen megindító abban, hogy a szomorú hír ebben a környezetben, éppen fiatal építészek társaságában ért. A folytonosság érzése kerített hatalmába és ez az érzés végtelenül megnyugtató volt…
Másnap korán keltem és visszagyalogoltam a komphoz. Út közben elhaladtam Bán Ferenc nyaralója mellett amit annyiszor láttam már, de soha nem kora reggeli fényben. A komp is éledezett, várta az első utasokat a Bodrog-zug felé. Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Megváltoztattam tervemet, aznapi programjaimat lemondtam és jókora kerülővel Edelény felé kanyarítottam a hazavezető utat. Az edelényi görögkatolikus templom Feri talán legfontosabb, legtöbbször hivatkozott munkája, amihez annyi, de annyi történet kapcsolódik, és amelyek mögött mély tartalmak húzódnak. Az építészetről való gondolkodás mintapéldái ezek a történetek. A templom világosszürke rakacai kőfala valószerűtlenül szikrázott az erős reggeli napsütésben, a kert üde zöldjén harmatcseppek ragyogtak. És akkor Ő is ott állt velem képzeletben a harangfal napsütötte oldalán. Beszélgettünk. Utólag Jelenits István gondolatai jutnak eszembe: „Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk – apánk, anyánk, barátunk –, mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem.”
Országúton mendegélő. Török Ferenc önmagát jellemezte így, és ebben a két szóban képletesen minden benne van, amit építészetről és életről tudni érdemes. A gondolat látszólag egyszerű, megértése nekem mégis hosszú éveket, évtizedeket igényelt. A megfejtést nem segítette a nyolcvanas évektől látványos és magabiztos gesztusokkal hozzánk beköszöntő sztárépítészet, ami az ilyen értelmezéseket háttérbe szorította, mi több, lenézte és megvetette. A Török Ferenc által is képviselt etikus, az építészet közösségi aspektusait hangsúlyozó szemléletmód azonban annál elszántabb követőkre talált. A gondviselés különös ajándéka, hogy ezt a „mendegélést” én is közelről figyelhettem, mi több, társául szegődhettem az úton. Negyven éven át mentünk, mendegéltünk együtt, változatos utakon, tájakon át, lépten-nyomon rácsodálkozva a teremtett világ szépségeire és esendőségére. Ha létezik ma még egyáltalán értelme az efféle emelkedett szavaknak mint „mester”, „példakép”, akkor ő mester és példakép volt, sokunk számára. Kisbetűvel, mert hiszem, hogy ő is így szeretné. Egy ember, aki nem követőket, hanem mindig társakat keresett, mi pedig valójában nem őt követtük, hanem a gondolatait, így teremtve esélyt az örökkévalóságnak. Minek búcsúzni hát, ha lelkünkben örökre velünk marad?
Velünk marad a tanítványok emlékezetében. Nem készült tanárnak, mindig is „csak” építész szeretett volna lenni. Az egyetemen már maga a „tanár úr” megszólítás is zavarta – így beszélt oktatói létéről a Vallomások könyvsorozat róla szóló kötetében, majd így folytatta: „…a tanárságban az a szép, hogy feltétlenül kölcsönös.” Ez a lelkület rendkívül felszabadítóan hatott a fiatal építészekre. A tolerancia, ami egész lényéből áradt, nem a kritika nélküli elfogadásról szólt, hanem az újszerűség felismeréséről és segítéséről, a megismerésről, a tág összefüggések feltárásáról. A közös keresgélésről. Konzultáció közben sokat rajzolt, kézzel, papírra. Lassan húzott vonalainak rezdülései önmagukban tanító erővel bírtak, időt engedtek a tanítvány saját felismeréseinek. Így születtek a hallgatói tervek, amik rendre túlmutattak önmagukon, a látható formákon túl, mélyebb rétegek felé. Az emlékezetünk, a múlthoz való vonzódásunk is hasonló: képeket, történeteket felidézve észre sem vesszük, hogy az igazi kötődés nem ezekben, hanem a gondolkodásbéli azonosságokban rejtőzködik.
Velünk marad az építészeti alkotásokban. Gazdag életművében központi helyet foglalnak el templomai. Legtöbbjük olyan korban született, amelyben a keresztény közösségi lét gyakorlása komoly akadályba ütközött. És mégis épültek, szerény anyagi háttérrel, de a hívek lelkes támogatásával. Az építészeti eszköztár anyagi korlátait erős szellemi háttér ellensúlyozta. A közösség és a hely ismerete, a hiteles jelenlét, a hagyomány és a folyamatos megújulás együttes fontosságába vetett hit kivételes építészeti alkotásokhoz vezetett. 1992-ben közös műtermet alapítottunk, ez új fejezetet nyitott mindkettőnk életében, számos közös munkát eredményezve. Az építész-létben az a szép, hogy együttműködésre nevel. Az együttműködés pedig közös élményekhez vezet, melyek alig felejthetők. A tér, aminek létrehozására az építés irányul, és a szellemiség, amit az alkotó általa képvisel hosszú időn át velünk marad.
Török Ferenc életművében a tanári és alkotói lét egymástól elválaszthatatlan. Amikor 1992-ben kiállítást rendezett a BME aulájában, az installáció egy templom-alaprajzot formált. Körben a falon az alkotások (többnyire azok is templomok), a szentélyben a tanítványok fényképei. Erős szimbólum. Templom a templomban, kép a képben, vagy ahogy a Nobel-díjas író, André Gide nevezte ezt a művészi kifejezésformát: mise-en-abyme. Az abyme szó a görögből ered és mélységet, feneketlent jelent, ilyenformán akár a végtelenség, az időtlenség szinonimája is lehetne.