Október 5-én, hosszú betegség után elhunyt Vámos Dominika. Ötvennégy évesen vitte el a súlyos, régóta tartó betegség az örökké kamaszlánynak tűnő építészt, építészettörténészt, szerkesztőt, egyetemi oktatót. Hiánya pótolhatatlan a hazai építészeti életben.
Állandó és nagy becsben tartott szerzőnk volt. Minden témához úgy került közel, mintha önmagában találta hordozta volna. Rendkívüli tisztasága érzékennyé tette a környezet és az épület kapcsolatának olyan részleteire is, melyeket rajta kívül talán senki más nem tudatosított, de amelyek mégis elementáris hatással vannak a befogadóra.
Lírai, ugyanakkor precíz íráskészsége, rendszerben látó és gondolkodó egyénisége, kedves humora mellett volt még egy különleges tulajdonsága: pontosan értette az építészet lényegét. Nem lehetett elkápráztatni felszínes bravúrokkal. Bölcsésznek tanult, onnan került az Építészkarra, aztán kutató és szakíró lett, szerkesztő, filmkészítő. Néhány évig ő szerkesztette a Magyar Építőművészet arc’ című elméleti mellékletét, annak remek tematikus lapszámait. Kutatásai során Molnár Farkassal, a Mesteriskolával, Rudolf Schwarz-cal és a 20. század első felének hazai ipari építészetével foglalkozott. Mélyen hitt abban, hogy az építészet humánus, bölcs és alkalmazkodó tevékenység lehet, egyszerre művészet és szolgálat. Hitt abban, hogy a konfliktusokat fel lehet oldani. 2016-ban elkészült DLA-értekezését ezekkel a mondatokkal kezdte:
„Az építészeti folyóirat szerkesztés – amelyben éveken keresztül volt részem –, majd később a dokumentumfilm készítés tapasztalata egy olyan ösvényre irányította rá a figyelmemet, amely meggyőződésem szerint az építészeti szakmagyakorlással kapcsolatosan felmerülő legnyugtalanítóbb konfliktusok mélyén rejtőzik, alattomosan és igen hatékonyan befolyásolva azok kimenetelét. A szerkesztői, dramaturgiai munkát ugyanis nem elsősorban a végtermék, az adott építészeti produktum látványának közzététele, ismertetése vagy kritikája képezi, mindenekelőtt a háttérben sorakozó lélektani, szociológiai, filozófiai és egyéb, a konkrét témához csak közvetett módon kapcsolódó tényezők összekuszálódott halmazában kell tudni eligazodni ahhoz, hogy a bemutatás a valódi megértést és kommunikációt szolgálhassa. Egy-egy konkrét, a közelmúlt vagy a jelenkor építészeti kérdéseit érintő, gyakran nyilvánosság elé is kerülő témáról vagy konfliktusról folyó diskurzus során azonban arra a feltételezésre kellett jutnom, hogy a szakmai identitással összefüggő tisztázatlanságok, az elmúlt évtizedek során felhalmozott és átörökített rejtett indulatok, reflektálatlanság, elbizonytalanodás nehezíti a mai magyar építésztársadalom tisztánlátási és döntésképességét, különösen a változó és súlyos válságokkal terhelt viszonyok közepette…”
A lövészárkok mélyítése helyett az összebékítést, a mélyben húzódó összekapcsoló erőt kereste, és sokoldalú tudással, kivételes intuícióval alátámasztva mutatta fel a lényeget mindenben, amihez nyúlt.
Nem lesz könnyű nélküle.

Götz Eszter