Szöveg: Tomay Tamás

Március 8-án, a Mesteriskola Építészkvartett beszélgetésén a szokásos mintapontozáson – ahogy kimondva elhangzott – Gulyás Zoltán ábrahámhegyi nyaralójára és Varga Levente zebegényi nyaralójára adtam 10 pontot, de mivel csak egyet lehet megjelölni, végül Gulyást választottam. Most ezt a választást visszavonom és Vargát jelölöm meg.
1980-ban ismertem meg őt személyesen, akkor jött az ÁÉTV-be Rimanóczy Jenő hívására műteremvezetőnek, ahol én már egy éve tervezőként dolgoztam. 180 cm-nél magasabb, szikár, talán inas, meleg barna szemű, már kevés hajú, 41 éves fiatal középkorú volt. Helyből tudott felugrani páros lábbal a 80 cm magas iratszekrényre, amivel nem ritkán a jókedvét demonstrálta. Pulóveres, garbós volt, kordbársony farmerben. Az autója kormányát nyújtott karral fogta és vezette, aminek semmi köze nem volt és nem lett a mai jampihoz: neki így volt természetes. Feleségét a vezetéknevén szólította, saját nevét mindig csupa kisbetűvel írta. Első látásra is megnyerő volt, nyugodtság, megfontoltság, halkszavúság jellemezte. Ha menni kellett valahová, tárgyalásra, művezetni, nehezen indult, utána viszont nagy lépésekkel sietett. Azt hiszem, mindenki szimpatizált vele, kollégák, férfiak és nők egyaránt.
1980-tól 1990-ig dolgoztunk együtt és terveztük többek között a pestújhelyi kórházat, a kiskunhalasi lakótelepet, végül a Szabolcs utcai műtőtömböt, és persze közben tanulmányokat, pályázatokat csináltunk. Együtt kaptuk feladatnak a Gellérthegy oldalába építendő központi munkásőr irodaház tervezését, de egy hét múlva visszaadtuk a munkát, túl sok, léptéktelen volt a program erre a helyszínre, és nem is osztottuk a „még mindig jobb, ha én csinálom” hipokrita gyakorlatát.
Tudott dolgozni, nagyon tudott, a hajrákban mindig elemében volt, talán szerette is a határhelyzeteket. Egész napos beosztottsággal élt, amiben az estéket, késő délutánokat évekig a Lévay utcai ház, majd a zebegényi nyaraló építése, és közben folyamatosan az egyetemi korrigálások, kamarai elfoglaltságok, MÉ szerkesztő bizottsági, képszerkesztői feladatok ellátása töltötte ki. Szerette az építést két kézzel csinálni, megtanulta és értette is. De ez nem csak mesterségbeli tudás volt. Két tulajdonsága – az egyik az építészeti „nagyvonalúság”, a másik a hit a dolgok belső rendjében és annak akarása – alapozta meg az ő sajátos világlátását, melyek mint „formák” lettek nyilvánvalóak munkáiban, és amelyeket a „mesterember” csak szolgált. A nagyvonalúság nála nyitottságot eredményezett a nem konvencionális megoldások alkalmazására, befogadására, a belső rend iránti elkötelezettsége pedig az építészet immanens törvényeinek tudását, annak figyelembevételét és tiszteletét jelentette, és ez a kettő, így együtt, egyfajta sajátos modus vivendiként jelent meg az építészetében. Szabad kézzel, skiccpauszra rajzolt, puhább ceruzával, pontosan, léptékhelyesen, többször letisztázva, és minden példány eredeti lett, az egyiken sem volt elmaszatolt grafitnyom. Rajzolás közben megállva sokszor felnézett, így látva bele a rajzba, és mögé, távolabbra valahová, nem tudni.
Karácsonykor beszéltünk utoljára, akkor mondta, januárban kontrollra megy és kisebb műtéti korrekcióra. Majd beszélünk, köszöntünk el egymástól. Hosszú életűnek gondoltam őt. Idősebb korában is kisimult, redőmentes, kiegyensúlyozott arc, fiatalos alkat. Hát miért nem lett haladék? Ez a 80 év most hirtelen nagyon rövid lett. Még maradtak megnézni, megbeszélni valók vele, nekem és sokaknak.