Életének 79. évében 2017. december 30-án elhunyt Dr. Csák Máté okleveles építészmérnök, humanista gondolkodó, a magyar kortárs művészet támogatója és gyűjtője. Élte és megélte Magyarország elmúlt mintegy nyolcvan éves történelmét, annak minden szerencsés és hányattatott sorsú pillanatával. A háború előtti utolsó békeévben született. Ez az év a nagy lehetőségek, nagy remények és felbuzdulások, ugyanakkor a tragikus tévedések, rettenetes hazugságok és elszalasztott lehetőségek kora volt. Most, amikor ezt a nekrológot írom, már túl vagyunk az ezredfordulón, hazánk Európai Uniós csatlakozásán és újból szerves részei vagyunk kontinensünk nagy családjának. Ez a jóval több, mint fél évszázad így utólag visszanézve humánus, felemelő és előremutató volt, de átélni akkor, és ott lenni, sokszor látszott kilátástalannak, reménytelennek, mint őszi ködben hitehagyottan, megcsalatottan, elbizonytalanodva várakozni az őszi avaron. Volt, amikor a túlélés maga is reménytelennek tetszett, volt, amikor a gondok és helyzet messze Apám fölé tornyosultak, megroppantották, és legyőzték az embert. Néha kétségbeesésükben, mikor már elfogyott erővel, és csak humorérzékük segített a túlélésben, az a védekező csodafegyver, amely képességeit elandalította, hitét mégis túlélésben segítette.
Budapesten született, növekedett, tanult, alkotó évei is ide kötötték. Kis iskolásként borzasztó volt látnia a lerombolt várost, a romba dőlt hidakat, a világháború végét, ugyanígy 1956-ban a romba dőlt reményeket, mégis ezt zokogva megsiratni csak akkor tudta, vagyis akkor adatott meg neki, amikor Mácsai Pál barátjának Örkény monológjában közel ötven év után odaért, hogy a Lánchíd romokban. Hatalmas ív volt ez a több mint háromnegyed évszázad, amelyben azok közé tartozott mindig, akik tudtak hinni és tenni hitük megvalósulásáért. Talán túl sokszor adott ezért hálát a gondviselésnek, talán túl élesen látta magát és társadalmunkat. Sokszor mesélt gondolatáról, hogy milyen lett volna, ha bárki megírja a magyar Iván Gyenyiszovics történetét az Anjouk korából, a Dózsa időkből, Esze Tamásék idejéből, Hajnóczy idejéből, a reformkorból vagy később a kiegyezés korából.
Diplomáját 1962-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte, mesterei Major Máté és Pogány Frigyes voltak. Az akvarelltechnikát egyetemi évei alatt Boros Géza, Nemcsics Antal és Masznyik (Máriási) Iván tanítványaként sajátította el. 1958-62 között a Népi Építészeti Tudományos Diákkör titkára volt. Az egyetem elvégzése után 1962-63-ban az 1. sz. Építőipari Vállalatnál építésvezetőként dolgozott a Budai Várnegyedben, majd 1963-ban a Budapesti Műemléki Felügyelőséghez került, ahol főmérnökként dolgozott 1973-ig. Itt szerezte meg doktori fokozatát, 1967-ben. 1973-ban egy finnországi ösztöndíj keretében a helsinki Műemléki Hivatal és Városépítési Iroda munkatársaként szerzett tapasztalatokat. 1973 óta nyugdíjazásáig az Igazságügyi Minisztérium Szakértői Intézetének főtanácsosa volt. Építészmérnökként az elmúlt ötven évben több mint ezer lakást, kisebb budai épületegyütteseket tervezett. Munkáira egyaránt nagy hatással volt a Bauhaus és a magyar népi építészet. Szakíróként évtizedeken keresztül a Magyar Építőművészet, a Műemlékvédelem és az Immo-Ost című lapoknak dolgozott. A rendszerváltás után szakmai pályája töretlenül ívelt felfelé, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Építészeti Képző- és Iparművészeti Szakosztálya elnöke, valamint a Magyar Ingatlanszövetség alelnöke, az Igazságügyi Ingatlanszakértők vezetője volt. Ebben az időben a Magyar Szépmíves Társaság társelnöki tisztét is betöltötte. Műgyűjtőként és művészetpártolóként több művészeti kötet szerzője és az ismert Körmendi-Csák Kortárs Magyar Gyűjtemény társalapító tulajdonosa lett. Tevékenysége elismeréseként 1999-ben Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke Köztársasági Aranyéremmel tüntette ki a magyar kultúra terjesztéséért. 2004-ben megkapta az Igazságügyi Szakértők Kamarája Nívó Díját és rá egy évvel szakmai munkájának elismeréseként a Magyar Ingatlan Szövetség (MAISZ) első alkalommal kiosztott életműdíját.
A kétezres évek elejétől kiemelt figyelemmel fordult ismét a műemléki paloták felújítása, rekonstrukciója szakmai kérdései felé. Sopronban több mint hat belvárosi palotát állítottak helyre szakmai irányításával. Műemléki mérnöki tevékenységéért, valamint a város kortárs művészeti életének felvirágoztatásáért a Sopron Megyei Jogú Város Közgyűlése a Sopronért Emlékérem kitüntetést adományozta számára 2008-ban.
Pár hónapja mesélte Apám, ha behunyja szemét, expresszív képeket lát, mintha a történelmet is barátja, Sváby Lajos festette volna, elsősorban egy 1956-os ágyúlövés után kitört ablakon keresztül kiszabadult színes nagy madarat, amint váratlan szabadságával élve végigrepült az utcán a Lövölde tér felől az Andrássy út irányába. Most is ott jár talán ezen az általa hőn szeretett, soha el nem feledett tájékon.

Csák Ferenc