J.-M. Olbrich a bécsi Leopold Múzeumban, 06. 18.-09. 27.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Leopold Múzeum

A Bécsi Secession épülete, 1897-98, fotó: Matthias Herrmann

Josef-Maria Olbrich (1867-1908) halálának centenáriumára az MQ Bécs Leopoldmuseum – Darmstadt és Berlin szakintézményeivel összefogva – a szecesszió egyik legmarkánsabb művészének 300 alkotását, épületterveket, bútorokat, kerámiákat, textileket és grafikai munkákat felvonultató retrospektív tárlatot rendezett. Vaskos katalógussal, pótlandó az építész mindeddig hiányzó monográfiáját, egyben segíteni kívánják a főmű, a darmstadti életreform-művésztelep architektúrájának felvételét az UNESCO Világörökség listájára.

A tárlat célja, hogy a műtörténetben méltánytalanul alábecsült – a laikus közönség számára szinte ismeretlen – mester univerzális életművét a nagy kortársak, H. van de Velde, J. Hoffmann, P. Behrens státusza mellé illesszék. A koncepció egyik vezérfonala Olbrich briliáns rajztudása – vázlatok, tervek, grafikák, festmények és plakátok – mentén kiemelni, hogy a szecessziós modern architektúra áttörésében fontos szerepe van a társművészeteknek. A sok, nem az architektúra felől érkező alkotó között Olbrich kétszeresen is építész: a Staatsgewerbeschule után az Akadémia építészosztályát is elvégezte. Előbb J. Deininger és C. Sitte, utóbb K. von Hasenauer voltak a mesterei. Olbrich korán kiemelkedett rajztehetségével, hallgatói terveivel több díjat és római ösztöndíjat nyert. A két iskola közé eső években visszatért Troppauba (ma Opava, Cseho.), ahol apja cukrászüzemet, viasz- és téglagyárat vitt (utóbbi motívum megtalálható pl. Feszl vagy Lechner pályaorientációjában is). A 21 éves Olbrich egy helyi építésziroda rajzolója lett.
Az Akadémia után, 1893-ban már rögtön Otto Wagner bécsi irodájában kap „rajzolói” állást. A kutatók elemzése szerint a Wagner nevével összefonódó Stadtbahn tervrajzai és több háza híressé vált szecessziós részletei valószínűen Olbrich keze alól kerültek ki. A fiatal építész Wagner kedvence volt, annyira, hogy a mester szerette volna hozzáadni a lányát is. A bécsi művészet forrongó miliőjében azonban Olbrich számára vonzóbbnak bizonyult a kiállítás által is vázolt Gustav Klimt vezette bécsi szecesszió reform-mozgalma. 1897-ben Olbrich építhette meg az akadémiai művészetből kivonulók kiállítóházát, a Secession épületét. Ennek bronz-aranykupoláját az egykorú Bécsben „káposztafalatnak” csúfolták, belső terei vörösek voltak. A ház a 20. század első építészeti emblémájává vált, a 30 éves építész pedig rögtön „sztárrá”. Ő tervezheti a legendás Bahr-villát és más nobilitások Bécs környéki házait, vagy az Udvari Hivatalnokok Kerékpáros Clubházát, ami jelzi: a reform elérte a birodalom szívét is.
A kiállítás másik fő motívuma innen folytatódik: Ernst Ludwig, Hessen nagyhercege a modern művészetért gyakran utazott ide bécsi műtermeket, szalonokat, galériákat látogatni. 1899-ben Olbrich meghívást kapott a herceg által a Darmstadt-Mathildenhöhén alapított, reforméletmódot propagáló művésztelepre, hogy ő vezesse a mintatelep fejlesztését. A herceget elbűvölő bécsi szcéna érzékeltetésére a tárlat fogadóterébe Rudolf Leopold – a tárlatnyitó óta elhunyt múzeumalapító-kurátor – az 1900-as Párizsi Világkiállítás „Bécsi enteriőrjét” építette. Itt érzékelteti a Klimt, Schiele és Kokoschka nevével fémjelzett botrányokat is (támaszkodva a Die nackte Wahrheit tárlatra, Leopoldmuseum 2005 – hasonló tárlat nyílik most nálunk a Szépművészetiben). Az Olbrich-kiállítás súlypontja mégis kétségtelenül a Mathildenhöhe művészeti közegének, életmódreform-hangulatának komplex bemutatása, annak 1901-es A német művészet dokumentumai c. nevezetes tárlatával együtt. Jellemzőbbek mégis Olbrich saját háza, és az idetelepülő művészeknek épített villái, berendezési- és műtárgyai. Köztük van a még festőként érkező Behrens vagy Ludwig Habich szobrász műterme is – utóbbi két monumentális kőfigurája áll a főépület, az Ernst-Ludwig-Haus emblematikus főbejáratánál. Olbrich tervezte a telep uszodáját, pályaudvarát, hoteljét, parkjait és vízesését is.
A majdani Bauhaus összművészeti gondolkodása részint itt született. Utóbbi – hamar utópiává vált – alkotószemlélet jegyében láthatóak a telep hétköznapi életének kellékei: a helyi bútor- és hangszerüzem, a Waechtersbacher porcelángyár számára tervezett termékek és terek: edények, levélkazetták, asztali órák stb. A művészettel megszentelt életmódot az Egyszer volt, hol nem volt c. albummal propagálták, ennek illusztrációit Olbrich és G. F. von Rotsmann rajzolták.
Az Olbrich-villa itt kiállított csempéit Zsolnayéktól rendelték. A dekor már a geometrikus, Lajta által is képviselt díszítőirányt jelzi. Az újító Olbrichra a St. Louis-i kis világkiállításon (1906) is felfigyeltek, és – F. L. Wright ajánlására – beválasztották az Amerikai Építész Szövetségbe. Ekkor Olbrich már Düsseldorfban élt és a Tietz kortörténeti áruházát tervezte (1908). Ez évben született lánya is, de a leukémiás Olbrich ezt csak pár héttel élte túl.
A művésztelep ideálját – a Hochzeitsturm (1908) „esküre emelt kéz” szimbólumával együtt –az új század hamar megtagadta. A minta-város emlékeit egybevetve a párhuzamos gödöllői műhely sorsával, szellemének a magyar kultúrán belül betöltött mai méltatlan helyével, célszerű lenne hozzánk is elhozni a Leopold kiállítását.