DAM, Frankfurt

Szöveg: Szegő György

A DAM kiállításai egyszerre pillantanak a fejlődés / növekedés bűvöletében működő gigantikus – globális építkezéseknek biztos hátteret nyújtó tartószerkezet-tervező szürke eminenciásokra és a fenntarthatatlan folyamat kritikáját példamutató munkákkal, ugyancsak a háttérben megfogalmazó „misszionárius” építészekre.

A kulisszák mögött Bollinger + Grohmann
DAM 2013. 06. 15. – 09. 01.

A statikus életművek bemutatásának is van hagyománya a DAM-ban. 2003-ban a stuttgarti mérnök és tartószerkezet-tervező Schlaich Bergermann kiállítását most egy frankfurti központú, de földet behálózó aktivitású cég következett, amelynek a Maina-menti központon kívül van irodája Oslóban, Melbourne-ben, Párizsban és Bécsben is. A 30 éves sikeres működés lehetőséget adna egy impozáns seregszemlére akár, a tárlat azonban a még nem teljesen kész feladatokat állítja centrumába. Lehetőséget kínálva ezzel arra is, hogy a látogató bepillantson a „kulisszák mögé”, a tervezés folyamatába és távoli építkezések palánkjai mögé is. A kiállítást tervező Osvald Mathias Ungers zónákra osztotta az emeletet. Az egyik csomópontban a roppant méretű és lélegzetállítóan könnyed Rolex Oktatóközpont / UNI Lausanne, a SANAA (Kazuyo Sejima, Ryue Nishizawa) terve áll. Utóbbi 2010-es terve már csaknem kész, a fotókon érzékelhető az áramló térrendszer, a beton önmagát meghazudtoló könnyed lendülete.
Egy másik fázist mutat az Egyesült Arab Emirátusokban (Al Ain) éppen elkészült Zayed Sheik Desert Oktatási Központ, a bécsi Talik Chalabi terve, mintegy a „fenntarthatatlanság sivatagi szentélye”. Néhány éve adták át Wolf D. Prix (Coop Himmelb(l)au) tervei alapján, a nehézségi erőt megkérdőjelező BMV-World (München) épületét (l. MÉ 2008/1). Van szerkezettervük a Zaha Hadid, Renzo Piano vagy Dominique Perrault-féle kuncsaftok számára is. És végül, de a leginkább a centrumban áll az a helyi felhőkarcoló, amelyet egyelőre a városlakók erősen kritizálnak. Ez olyan 2014-re elkészülő gigász, amelynek „előcsarnoka” az a használaton kívüli óriás „nagyvásártelep” lesz, amelyet 1927-ben a neves frankfurti modernista építész, Martin Elsaesser tervezett (l. MÉ 2010/1) Az üres épület 70 éven át a térségből összegyűjtött zsidók utolsó megállójaként a városi emlékezet zárványa volt. Ezt akarják most meghaladni. Erős kritikát kapott az ugyancsak általuk szerkezettervezett Städel Múzeum földalatti bővítése is (l. MÉ 2010/3), amelyre immár büszkék a frankfurtiak. Azt a fajta város-brandet, országimázst kiszolgáló építészetet látják benne, ami az akadozó világgazdaságban is képes tőkét vonzani. És ami olyan mérnöki minőséget is feltételez, amit érdemes láttatni.

Gondolkodj globálisan, építs szociálisan
DAM 2013. 06. 08. – 09. 01., AZ Wien 2014. 03. 12. – 06. 30.

A DAM és az AZ Wien kiállításának mottóját a „Jobb világot építeni” alcím egészíti ki. Az építészek felelősségéről nem csak a 2008-as amerikai ingatlan- és hitel-krach kapcsán lehet és kell beszélni. Azóta mindenesetre felerősödött a nyilvános szakmai vita a „történelem nélküli” megavárosok elszaporodásáról, a sokadik urbanizációs robbanásról. A kérdés végül is az, hogy az építészet definíciójába a művészeti, ökológiai és gazdasági komponenseken túl beletartozik-e az architektúra társadalomtudományi szerepének felismerése.
Ezt a mára költői kérdést Anna Heiringer is feltette magának, amikor a Linzi TU-n végezve nem nyugodott bele, hogy háza – egy iskola – papíron maradjon. Elment Bangladesbe a helyi adottságokat figyelembe véve és felépítette azt. Vagy a Burkina Faso-ban felnőtt Francis Kéré berlini építésztanulmányai során úgy döntött, hogy a falu a tanulmányaira küldött pénzt tartsa otthon, abból épüljön majd meg az általa tervezett iskola. A korlátozott összeg természetesen a helyi anyagot, technológiát és munkaerőt feltételezett. Ilyen „kis” tervekkel azután a muszlin világ legjelentősebb nemzetközi építészeti díját az Aga Khan Awardot is el lehetett nyerni. Így tovább lehetett gördíteni több hasonló projektet is. A mostani kiállítás az ilyen hátterű, megvalósulóban lévő, vagy már megépített – gyakran megható, ugyanakkor felelősségről tanúskodó és magas esztétikai minőséget képviselő – házakból válogatott 22-t. A témát fejezetekre osztotta: Anyagok, Lakásépítés, Kultúra, Participáció együtt végül kiadják a Design-építés-kultúra részleget is.
Egyúttal összegzés is a tárlat, az előző tíz évben Andres Lepik (a Müncheni TU Architekturmuseum új igazgatója) által felderített anyag „második kötete”. Az elsőt Lepik a MOMA-ban „Kis lépték, nagy remények” címen rendezte meg 2010-ben.
Az „Anyagok” témából ki kell emelni Emilio Caravatti Maliban, John és Cynthia Hardy Indonéziában épített iskoláit. A „Lakás” téma az ökologikus tartalmakon túl olyan gyakorlatot is újra kitalál / sikerre visz, mint a kész vázszerkezetet egyéni erővel továbbépítő takarékos „csináld magad” módszere. A „Participáció” blokkban a részvétel eddig ismeretlen afrikai gyakorlatával kísérletezik a MASS Bostonból, Francis Kéré Berlinből és a Kounkuey Design Initiative Los Angelesből. Megrázó hátteret ad a „Design…” részlegben látható szlömök, favellák világa. A norvég TYIN vagy a finn Rudanko + Kankonnen irodák iskolái, a svájci Urban Think Tank lakásépítő módszere itt hozzák a leglátványosabb példákat.
Van hír egzotikus / nyomorúságos terepen működő „építőtáborokról” is, melyeket a német, osztrák és svájci műegyetemek diákjai szerveztek. És volt mindezekről, inkább a praxis, mint az elmélet felől közelítő kétnapos nemzetközi szimpózium is, ahol a másik pólus, a frankfurti bankvilág építészei továbbképzési pontokat is szerezhettek.