11. Budapesti Építészeti Filmnapok
Toldi mozi, 2019. március 7–10.

Szöveg: Götz Eszter

A Kortárs Építészeti Központ szervezésében megrendezett Budapesti Építészeti Filmnapok immár tizenegyedszer győzte meg az évről évre nagyobb számú közönséget, hogy bárkinek legalább annyi köze van az építészethez, mint az építész szakma képviselőinek. Építés, bontás és széthullás egyaránt az építészet témájához tartozik, ahogyan a városban élés, a házak jelenéhez és múltjához fűződő viszony is. Mindezt az idei Filmnapok is remek dokumentumfilmekkel támasztotta alá.
Az idei program az „elhalasztott világvége” kérdését járta körül. Több filmet láthattunk elhagyott falvakról és régiókról, vegetáló településekről, kiszárad tavakat kísérő szellemvárosokról és szellemlakóikról, a 20. század gigantikus társadalmi kísérleteinek és ipari fejlődésének következményeiről – mindarról, ami a környezet pusztításából, az építés által termelt hulladékból mára itt maradt, és arról, hogy ehhez hogyan lehet viszonyulni. Egy bezárt erdélyi bánya körül épült település lakói a kultúrával próbálják megmenteni egykori otthonaikat. Az 1963-as földrengés után betonból újjáépített Skopje brutalista épületei valamikor a jövő városát ígérték, ma üres, élhetetlen romokként állnak. A szocialista paloták Moszkvától Berlinig a nép hatalmát igyekeztek kifejezni – ehelyett egy furcsa stíluskeverék építészeti nyelvén, a túlzások csimborasszójával fogalmazták meg a nép ellen fordított hatalmat. Minderről a mai városlakók beszélnek, akiket személyes történeteik összekapcsolnak a gyűlölt vagy csak megtűrt épületmonstrumokkal, a szocialista várostervezés különféle utópiáival. Szociológusok követik végig azokat a városfejlesztési trendeket, amelyek során a hatvanas években kikövetelt közösségi terek mára magántulajdonná váltak, és kiemelik, hogy a folyamat mögött kitapinthatók az újabb kelet-európai politikai törekvések. Láthattunk dokumentumfilmet a Balkán legelegánsabb szállodájáról, a Hotel Jugoslavijáról, amelynek híres politikusok és hírhedt bűnözők voltak a vendégei, és túlélte a Balkán 20. századi legszebb és legszörnyűbb időszakait is, és sok félresikerült kísérletről. Köztük talán a legabszurdabb a Sztálin-korszak elhibázott csatornaépítése miatt teljesen kiszáradt Aral-tó, aminek partján sivatagban élnek az ott maradtak, a hajóroncsok körül tevék hevernek, a víz a legnagyobb kincs ezen a vidéken. Egy filmtörténeti különlegességgel is szolgált a program: levetítette a Han van Loghem holland építész 1920-as években készített amatőr felvételeiből készített mozit. Ő kapott megbízást, hogy a tomszki körzetben egy több ezer emberre tervezett bányavárost építsen, szakemberek és nyersanyag nélkül, a nem sokkal korábban megszületett Szovjet-Oroszország közepén. Filmrészletei végigpásztázzák a forradalom utáni hatalmas ország városait és pusztaságait, minden nyomorával és elszántságával, az archív képsorok alatt pedig a családjának írt leveleiből hallhatók részletek; mindez együtt súlyos, kendőzetlen nyersanyag a 20. század ezután következő történetéhez.
De másféle utópiák is sorra kerültek, köztük az 1970-es évek kísérleti városa Minnesotában, vagy a legújabb városhasználati kérdés: a drónok térfoglalása. Megkapó doku tudósított az Északi-sarkon túli Longyearbyen mindennapjairól és a római Pantanella tésztagyár újrahasznosított épületeiről, és az otthonteremtés, az otthonosság nehezen felejthető himnusza bontakozott ki a Human Shelter című film képsoraiból. Remek válogatás – de az évek óta makacsul ismétlődő, egyre feltűnőbb jelenség most is ott motoszkál a nézőben: hol vannak az építészetet hasonlóan sok oldalról szemlélő hazai dokumentumfilmek?