2014-ben Ezüst Ácsceruza díjat kapott Csutiné Schleer Erzsébet és Somogyi Krisztina, az év különdíjasa Kökény-Kovács Ildikó a Budapesti Építész Kamara és a Magyar Építő Zrt. támogatásával.

Kökény-Kovács Ildikó, Somogyi Krisztina, Csutiné Schleer Erzsébet, fotó: epiteszforum.hu

Laudációk:

Somogyi Krisztina

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Laudációt általában a díjazott vagy kitüntetett szakterületének jeles képviselője szokott tartani, olyasvalaki, aki minden tekintetben ismeri az adott szakmát, folyamatosan figyeli a történéseit, benne él, ez az élete. Én nem vagyok ilyen szakmabeli, kívülről figyelem az építészetet, olvasok, legfeljebb ha nyitott szemmel járok, így ez most szükségszerűen egy rendhagyó laudáció lesz. Rendhagyó azért is, mert nem szerepelnek benne pontos életrajzi felsorolások, nem lesznek benne az eddigi munkahelyek, az életpályában fordulatot jelentő utazások, a tanulmányok, az apróbb-nagyobb pályamódosítások. Sőt, van még egy ok, ami miatt nem szokványos ez a beszéd, ugyanis még a saját – ha lehet ilyet mondani – szakterületemre, a kritika, az írás vizeire sem fogok átevezni. Nem elemzem dicsérőleg a gondosan egymás mellé-mögé állított szavakat és mondatokat, nem megyek bele az elemzések elemzésébe, mert ebben az esetben, a laudálás szempontjából nem gondolom lényeginek. Somogyi Krisztina esetében ugyanis számomra, bizonyos tekintetben kívülállónak, maga a szakmai jelenléte a lényeg.

Azt gondolom, minden szakterületen vannak ilyen emberek, akik egyszerűen jelen vannak. Nem tudom, hogy csinálják, de ott vannak, ismerik őket, ők is ismernek mindenkit, s amit mondanak, annak súlya van. A jelenlévő szakember minden műfajban megkerülhetetlen: a kívülállók akkor is tudják, hogy létezik, ha működését csak a periferikus látásukkal érzékelik. Somogyi Krisztina az építészeti közéletben megkerülhetetlenül itt van. Ha mégis megpróbálom kibontani, hogyan is lehetséges ez, akkor nem kerülhetem meg a felsorolásokat. A szakma kulcsintézményeiben mozog (legyen az az egyetem, vagy egy fontos folyóirat), működése minden más kulcspozícióból látszik. Az oktatás és a gyakorló építészet, a tervező ember és az intézményrendszer felé egyaránt nyitottan folyamatosan kapcsolatot tart a szakma képviselőivel, azok elfogadják munka- és beszélgetőtársnak. A szakma valamennyi fontos képviselője – jó, valószínűleg, mint mindenütt, leszámítva a javíthatatlanokat – úgy gondolja, hogy ha a neve Somogyi Krisztináéval együtt jelenik meg, az nem lehet rossz. Mérvadó embereknek mércét jelent, ha a kortárs építőművészettel kapcsolatban leír vagy elmond valamit.

Tulajdonképpen egy szóban is összefoglalhatnám azt, amit felsorolva csak körbejárni tudok: professzionális. Megpróbáltam utánagondolni, körülbelül tíz éve tudok tudatosan Somogyi Krisztináról. Azt hiszem, azt szokták mondani, hogy egy adott területen – legyen az a közgazdaságtan vagy a repülőgépgyártás – 10.000 órányi ismeretszerzés, elmélyülés kell ahhoz, hogy valaki jártas vagy profi legyen. Három és fél éven át minden nap legalább nyolc óra. Somogyi Krisztinának már rég nem kell számolnia: nemhogy az elmúlt tíz, de az elmúlt öt évben készült könyveivel, publikációival, beszélgetéseivel, előadásaival, kurzusaival, konferenciáival közvetlenül eltöltött és azokba befektetett idő felülmúlja ezt. Hogy ezt kívülállóként miért tudhatom? Mert minden megnyilvánulásán átüt a mindezt hitelesítő elhivatottság. Elhivatottságával azt igazolja, hogy már rég nem csupán a befektetett idő számít, hanem az arra épülő professzionális jelenlét. Somogyi Krisztina benne van az építészetben, benne él, ez az élete. Az Ezüst Ácsceruza a jelenlévő díjazott kezében jó helyen van.

Mélyi József
művészettörténész

Csutiné Schleer Erzsébet

Ritka dolog, hogy valaki pesti indíttatása ellenére „vidékre” költözik. Mondom ezt azért, mert tudom, mint afféle vidéki, hogy a „vidékiség” még most is egyfajta megkülönböztető „billog”. Hiszen az ország egyötöde fővárosi. Ami már eleve olyan szépen cseng. A többi meg, vessen magára, miért költözött olyan messzire. Bár Székesfehérvár még nem is tekinthető oly távolinak. Akiért én itt szót emelek, (tollat ragadok, tasztaturát koptatok) az Csutiné Schleer Erzsébet. Budapesti. Akkor meg nem is nagyon szorulna támogatásra. Ám amiért ennek a – mondjuk végre már ki – teljesen fals értékítéletnek ellene szólok, az az önként vállalt vidéki lét minden erőfeszítése, becsülete, hite. Amiben észreveszi, a környezet minden értékét, sok esetben magára maradottságát, „pátyolítatlanságát”. Amiben aztán felfedezi, hogy mindaz az övé is, miként választott hazája önmagában is az övé kicsit. Hisz azért él ott. Családostul, a lassan kiépülő baráti köröstül, munkatársastul. És persze a „bebírók” minden igyekezete mellett, vagy után, felhorgad a féltés. És persze – aki még nem tudja – sajátja is csak ezután lesz a megtalált kincs, a fellelt érték. A városféltők pedig, pontosan tudják, hogy olyan, amiről talán legelőször szólt, az otromba belvárosi „híd” eltüntetése, csak keveseknek adatik meg. Nagyon keveseknek. Ha semmi más érdeme nem lenne Erzsébetnek, már ez is megérdemelne egy díjat. Az pedig, hogy egy ilyen „fehér holló” tett erőt ad és további aktivitásra késztet, csak természetes. Mindezek ellenére elmondható, hogy Csutiné Schleer Erzsébet sohasem valami ellen ír. Ő ezt mindig valamiÉRT teszi. Eredményei, – megkockáztatom – sikerei is emiatt jöhettek, s remélhetőleg jöhetnek létre. Ehhez azonban – jóllehet már említettem – hitre van szükség. Mert erő is csak ebből lesz, márpedig ehhez a vállaláshoz nagyon nagy erőre van szükség. Mint az övé.

Amúgy meg elmondható az is, hogy szépen is ír, bár itt annál sokkal fontosabb, hogy amit ír, célba érhessen. Hogy érthető és meggyőző legyen. Mindazoknak, akiknek felhívja a figyelmét. Akik persze ugyanúgy szeretik városukat, csak talán kevesebbet látnak belőle. És akkor elérkeztem régi vesszőparipámhoz, nevezetesen ahhoz, hogy az építésznek nem elég látni. Nem elég, hogy víziói legyenek. Láttatnia is kell tudni. És van, ami néha verbálisan, avagy leírva megy csak. És neki szerintem, megy. Ez is megy. Ezért ajánlom Csutiné Schleer Erzsébetet kedves Mindnyájuk szíves figyelmébe.

Sáros László György DLA
Ybl-díjas építész
az MMA rendes tagja

Kökény-Kovács Ildikó

Kökény-Kovács Ildikó 2014-es Ezüst Ácsceruza különdíja elé…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel üdvözlök Mindenkit, Borbála neve napján, itt, Budapesten, az Ezüst Ácsceruza díjak átadásának impozáns, Lónyay utcai dísztermében! Ahol eszünkbe juthat a toronyról, Szent Borbála attribútumáról, milyen óriásit is „fejlődtünk” a piramisoktól napjainkig, — az űrépítészet koráig, repülő bábeljeinkig. Repülő bábeljeinkig, amelyekkel már fotelből piszkáljuk a Holdat és a Marsot.

És mégis… Ha egy marslakó megamikroszkópján keresztül tekintenénk le bolygónkra, azt hihetnénk, a földi civilizáció elsődleges célja az élet mindennél hatékonyabb átváltoztatása a bioszféra számára emészthetetlen végtermékké. Szeméthegyekké… Mert a Krisztust követő 3. évezred hajnalán az épületeink is már-már olyanok, mint egy elfuserált űrhajó, melyet a „vedd meg és dobd el” civilizáció profitkult paramétereinek engedelmeskedve néhány röpke évtizedre tervezünk csupán. Amikor az építészet öröknek hitt, hármas követelményéből (szilárdság, használhatóság, esztétikum) szinte semmi sem marad. Mert az elsődleges megrendelői diktátum a minél nagyobb profit. Mintha a későfausti globalizáció művészete (és építőművészete is), csak a pár másodperces örökkévalóságok szellemi ejakulációit hajszolná… A technika megszállott bennünket – írja az urbanista-filozófus Paul Virilio –, gyöngék és gyávák vagyunk, hogy ellenálljunk… Igen, mintha a szakmai és emberi/szakemberi morál végképp lemaradt volna a technológia „megszaladása” mögött.

Nem véletlen, hogy a XV. kerületi Hubay Jenő zeneiskolában még a diavetítést is mellőzik a Kökény-Kovács Ildikó vezette gyermeképítészeti élményműhelyekben! Ugyanis ez a mértéktelen képözön nem csupán a felnőttek, de a gyermekek alkotóképességét is, a szó szoros értelemben percek alatt érzékelhetően megbénítja. Közismert komputeres zsargont használva, lebutítja. És a gyermeki kreativitás kibontakozása, valamint a több évezredes/évtízezredes építészeti/építészettörténeti törzsfejlődés folyamata között messzemenő hasonlatosság figyelhető meg.

És viszont… Ha az emberi kultúra hajnalköveinek felvillantásával, megannyi jövőbe ható ígéretként, a gyermekek számára örömteli teljességet biztosítunk, bizonnyal egészségesebb felnőttekké válhatnak nem csupán szép szakmánk, de a Lét bármely területén. Sőt, az Ép-ítő játékok műhelymunkái során alkalomról alkalomra tapasztalhatjuk, a felelős társasjátékainkba bekapcsolódó, elgyötört tekintettel érkező szülők és nagyszülők is életörömmel az arcukon távoznak egy-egy foglalkozás után. Mert Csehovval együtt mi is határozottan kijelenthetjük: Nem én vagyok a beteg, hanem a kor, amibe születtem! Ám mégsem foghatunk a korszakra semmit, hiszen például ezek a gyönyörű, Ép-ítő játékokat népszerűsítő kiadványok sem láthattak volna napvilágot Kökény-Kovács Ildikó műhelyében, melyek az Ezüst Ácsceruza díj szakmai zsűrijét is annyira elbűvölték, ha Ildikó nélkülözte volna a számítógép szolgálatait.
Kökény-Kovács Ildikó építészi és pedagógusi pályáját nyomon követve olyan egyéniségeket találunk példaképei és mesterei között, mint Kokas Klára zenepedagógus, Vekerdy Tamás pszichológus és író, Kálmán István antropológus, Erdély Miklós építész, író, képzőművész, filmrendező és teoretikus. És a Hubay építészeti-élményműhely felelősen előre tekintő megteremtésében kiemelt köszönet illeti László Tamás építészt, valamint annyi kiváló szakember mellett a Magyar Építész Kamara vezetőit is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Örömmel gratulálok az Ezüst Ácsceruza díjhoz alapítóinak és kitüntetettjeinek egyaránt! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Mújdricza Péter
2014. december elején, Budapesten