Műcsarnok, 2015. március 7 – április 5.

Szöveg: B. A.

Bohus Zoltán: Tél, 2015

A fény a tudomány mai állása szerint csak bizonyos mértékig matéria: hullámtermészete miatt a fényművészeti alkotások nyugtalanul viselkednek világunk tárgyai között, hajlamosak az eltűnésre. Amúgy is, a fényművészethez sötét kell, és a sötétben bármi megtörténhet. Ettől lehet olyan változékony, vibráló egy fényművészeti kiállítás. Amelyből akadt bőséggel 2015 tavaszán az időlegesen Fénycsarnoknak átkeresztelt budapesti Műcsarnokban, ahol ezen tárlatokkal vette kezdetét a Fény Nemzetközi Évének hazai eseménysorozata. A 2015-ös esztendőt az Európai Fizikai Társulat (EPS) kezdeményezésére az UNESCO nyilvánította a Fény Évének (www.light2015.org). A megnevezés elég hangzatos és az ökológiától az orvoslásig elég tág ahhoz, hogy akár értékes kezdeményezések egybegyűjtésére is alkalmat adjon.
Így lett a Műcsarnok egyik kiállítója a 75 éves, ismert mester, Csáji Attila, aki már a hetvenes évek óta foglalkozik lézeralapú művek létrehozásával, vagy a fiatal szobrász, Szvet Tamás, aki interaktív fényművekben dolgozta föl a 20. századi magyar fényművészet láthatatlan történetét. Ezért állította össze Szöllősi-Nagy András a fényművészet magyar vonatkozású eseménynaptárát és ezért kezdte el Paksi Endre Lehel a fényművészet történetének monografikus feldolgozását (ma még mindkét szöveg kiadatlan). S végezetül ezért gyűlt össze a Nemzetközi Kepes Társaság számos tagja, hogy idei kiállításukon a fény felé forduljanak.
A Csáji Attila által két évtizede alapított társaság Kepes György sajátosan kettős életművének tisztelője és folytatója: egyfelől lírai művekben adóznak a tudományok révén megtapasztalt természet új csodáinak, másrészt maguk is tudományos-technikai eszközökkel teremtenek új műveket. Így volt ez a Műcsarnok kiállításán is, ahol amerikai, olasz, német, magyar művészek a fénnyel való munkálkodás és a fény révén való megismerés különösen sokféle és sokfelé tartó útján jártak. Volt aki fény-képezőgépet használt, volt aki komputeranimációt vagy hologram-technikát. Akadt, aki tükörinstallációt épített és akadt, aki fénymobilt.
Különösen látványos volt Bordos László Zsolt 3D animációja, mely két négyzet lehetséges és lehetetlen világítási/árnyékvetési helyzeteit hozta létre szemkápráztatóan, s finoman meditatívnak bizonyult a Londonban élő Bolygó Bálint fénygéppel való rajzolása. A fiatalabb generáció mellett olyan idős mesterek is kiállítottak, mint a hetvenes éveiben járó Dieter Jung, aki háromexpozíciós hologramon tisztelgett a nemrég elhunyt Otto Piene emléke előtt. Piene a Zero csoport tagja, a Kepes által alapított MIT kutatóintézet igazgatója, a háború utáni német művészet egyik legmerészebb kezdeményező személyisége volt. A Fényműhely kiállításhoz kapcsolódó, március 7-9. között a Műcsarnokban és az egri Kepes Intézetben megrendezett nemzetközi konferencián is gyakran szóba jött életműve: összefoglalóul Vin Grabil filmje szólt az életműről, melynek egyaránt anyaga volt a festék, a lebegés, a tűz, a megformált levegő és a fény.

Bolygó Bálint: SkyLoupe, 2012