Vajda Lajos (1908-1941) kiállítása
MNG, 2008. december 13. – 2009. február 22.

Szöveg: Szegő György

Lebegő házak, 1937

Vajda Lajos egyetemes jelentőségű alkotó. A kiállítás kurátorai hazai viszonylatban Csontváry, Ferenczy és Rippl-Rónai teljesítményeihez hasonlítják az életművét, pedig a festő csak 33 évet élt. Ez most centenáriumi „nagy kiállítása”, s valóban szuperlatívuszokban lehet hírt adni róla, nem túl sok előzmény után, végre. (De mert a műveket az MNG nem birtokolja, az alárendelt terekben láthatjuk most is, az emeleti “magyar festészetbe” ezentúl sem tudja beilleszteni az arra ritkán vetődő néző.)
Miért? Mert Vajda Kassák Munka-körével kezdett, de kevésbé érintették meg az orosz konstruktivisták, mint a többi „Progresszív Fiatalt”. Emiatt évtizedekig elfelejtették… Pedig őt is eltanácsolták 1930-ban a főiskoláról és négy évre Párizsba ment. Amikor visszajön az izmusok forrongó szellemű Párizsából, nem a Munka-körösok „sík-konstruktivizmusához” tér vissza, hanem eltérő nézőpontokat egyesítve: kiteríti a kép tárgyát a síkra. Nagyjából ekkor, 1934-ben megy Londonba Gábor Dénes, aki 1948-ra kidolgozza hasonló szemléletű holográfia képrögzítő elméletét. (Ebben a /lézer/sugarakkal megvilágított tárgyról az ún. „referencianyaláb” interferenciáit rögzítő mintázat is rögzül: maga a hologram. Vajda egy más műfajban, párhuzamosan „feltalálta” ugyanezt.) Ha lennének olyan holisztikus szemléletű kutatóink, mint például az osztrákoknál Peter Weibel, akkor Vajda szentendrei képeit ma az egész világ ismerné. (lásd Szegő György Odakint c. írását a 2008-as Velencei Biennáléról az MÉ 2008/5. 61–63. oldalán – a szerk.)
További feltételes módban feltehető kérdés, hogy a Vajda és Korniss Dezső által 1936-ban írásban is megfogalmazott „Szentendrei programban” elgondolt motívumgyűjtésük mire vezetett volna. „Bartók és Kodály példájára hivatkozva motívumgyűjtésnek nevezik [metódusukat]… Bartók amellett, hogy páratlan kincset hagyott a folklórkutatásra, a népdalok elemeit, törvényszerűségeit saját zenéje szuverén részévé építette, így teremtve meg egy tradíción alapuló, de alapvetően modern világot” – írja a katalógus Párduc és liliom című fejezetében Pataki Gábor művészettörténész Vajda szentendrei és szigetmonostori architektúra-képei kapcsán. A metódust „transzparens montázsnak” nevezik, amelyben a festő két kedvvel művelt és biztos kezű technikáját, a vonalrajzot és a „rétegekkel” átfedő kollázst egyesítette „kiterjesztett perspektívává” – ez utóbbi Karátson Gábor elnevezése. E sajátos téri látásmóddal megkísérelte a tér pszichikai és történeti dimenzióinak megragadását, „ember és világ egymásra vonatkoztatásának” kifejezését. 1941-ben André Breton már a Yale Egyetemen tartott előadásában a kauzalitás semmibevételével látta az emberiség tragédiáját. Vajda saját szavaival a „Föld gondjairól” csinálta legszebb kollázsait. 1941-ben Vajda tüdőbajban meghalt, a háború tovább terjedt.
Két emigráns, Kepes György és Trauner Sándor – akikkel együtt 1930-ban kirúgták Vajdát a Képzőművészeti Főiskoláról – ekkor már a világ élvonalát meghatározó vizuális alkotók. Olyan túlélők az emigrációban, akik nem mellesleg, megújították a „látás nyelvét” – írásban, képben és oktatóként. A Vajda jelentőségét itthon felismerő, 1945-től szerveződő Európai Iskolát 1948-ra (ez Gábor Dénes londoni találmányának éve) felszámolta a már készülődő szocreál ideológia.
Ma, amikor a számítógép előtt ülve tervekkel, képekkel, szerkesztéssel „rétegek” segítségével dolgozunk, minden nap gondolhatnánk Vajda Lajosra. Kiállítása építésznek kihagyhatatlan.