Gerle János 1947-2012

János egyszerre volt és marad örökre építészettörténeti-elméleti kalauzom és személyes barátom. A 70-es években kiadott egy szamizdat levél-folyóiratot ÉL címen, akkor kerültünk közel egymáshoz. Az „élő építészet” név még nem volt bevezetve, az ÉL betűkép Építészeti Lapok címet is rövidítette. Nem sokkal a voltunk Makovecz–Sáros–Gerle térkísérletek / pályázat után, amelyek forrása Rudolf Steiner táncelmélete és praxisa volt. Olyan szellemtörténeti dimenziót nyitottak meg a jelenkori művészet és a kortárs architektúra felé, amelyhez sem a modern építészet felől, sem szélesebb értelemben a magyar kultúra felé nem tettük még járhatóvá az utat… Erre az egész magyar értelmiséget érintő kihívásra egy éve Makovecz Imre, ma Gerle János halálának fájdalmas gyászmunkája egyben sürgető lehetőség.

Amikor 1980-ban egy éven át országjárógyűjtéssel előkészítettük a Budapest Galéria által bevállalt Építészeti Tendenciák Magyarországon 1968-81 kiállítást, a konkrét eseményen túl elindult egy szakmapolitikai folyamat, amelynek során az építészek lassan saját kezükbe vették sorsukat. Persze munkánk során nem voltunk ennek tudatában. Tettük, amiről tudtuk, hogy tennünk kell. Mert a legkülönfélébb karakterű, magas minőségű tervek százai hevertek a fiókokban… Mindaddig hittünk a mustra átütő erejében, amíg a hivatalos folyóiratban a kiállítás kapcsán Távozz tőlem Sátán címmel meg nem jelent egy dörgedelmes recenzió. 1980 telén egyik autós gyűjtő utunkon én vezettem, János humanizmusába nem fért bele az a habitus, amit a honi autós közlekedés részvevői elkerülhetetlenül megélnek. Felborultunk, csoda történt, hajunk szála sem görbült. Az Angyal akkor kiállt János és sofőrje mellett. Azóta minden évben megünnepeltük az „újjászületésünket”. Természetesen ilyenkor beszélgettünk arról is, hogy a Tendenciák tárlata – címének megfelelően – mindenféle fiókból előkerült, meg nem épített épületterv előtt nyitva állt. Éltek is vele. De inkább előre néztünk, több szó esett arról, mi a feladat jelenidőben.

Volt mit tenni. János, mint kurátor nem tett különbséget szerves és kortárs munkák között akkor sem, amikor 2000-ben a 7. Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosa lett. Tudom, mert az a megtiszteltetés ért, hogy hívására közvetlen munkatársa lehettem. A magyar kiállítás – a tiszai ciánpusztítás évében –, a főkurátor „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelmondatának jegyében óriásit szólt. Ökologikus gondolkodásról, felelősségről, lehetséges építész-magatartásokról. A honi sajtó egy része pedig ismét boszorkányt kiáltott. János emberi méltósága soha nem engedte meg, hogy nemtelen vádakkal szemben védekezzen vagy megalkuvó gesztusokat tegyen. Nem is volt „állami státusza”, majd’ hatvanadik évéig, amikor végre „katedrához jutott”: Debrecenben nagy kedvvel építészjelölteket tanított. János roppant történeti tudásának vektorai élő ismereteket közvetítettek, megadatott neki a tudás átadásának tehetséges is. Kiállításai, könyvei is tanítottak. Mégis, talán csak a Kós Károly Egyesülés 20 évfordulójára az Iparművészeti Múzeumban fiatalok csapatával együtt rendezett nagy összefoglaló tárlata, és a János kapcsolatai mentén a kiállítás mellé általa – Szűcs Endre segítségével – összehívott nemzetközi szerves építészet konferencia lett ’89 után egyedül méltó módon becsült tárlata.

Amikor megkapta a legmagasabb építészeti elismerést, az Ybl-díjat, a bizottság azt a levéltári munkát is méltányolta, amit a Nemzeti Galériában rendezett nagy Ybl-kiállítás maximalista kurátoraként a tárlat tudományos hitele érdekében – megfelelő infrastruktúra hiányában – szinte egymaga kutatott meg. Miközben adatai, módszere és gondolati struktúrája a tudományos feldolgozás szigorú feltételeinek messzemenően megfelelnek, stílusa, kifejezésmódja közérthető, a nem építész olvasó számára is élvezetes forma. Az általa beszélt szakmai nyelv egyszerre figyelt az építészet és a befogadó méltóságára, választékos és lényegre törő volt. Ebből a valaha kötelező minőségből az élő beszédben, előadásaiban, oktató munkájában sem engedett. Hiúságtól mentes méltósága áthatotta kapcsolatait és munkásságát. János autentikus ember, hiteles tudós volt.

Gerle János Ybl díjas építész, építészeti író és szerkesztő, független kurátor négy évtizedes munkássága a magyar építészettörténet és a magyar szerves architektúra elméletének megkerülhetetlen teljesítménye. Munkásságának több fókuszpontja van: a historizmus, a szecesszió, a klasszikus modern és a kortárs magyar építészet állt érdeklődése centrumában. A világ-egészben látta az építészet helyét. Erről nem öncélú szakmai feladatként, de a legnemesebb értelemben vett népművelésként és ismeretterjesztésként publikált a sajtóban és a magyar könyvkiadás építészeti terepén. A közlés legmagasabb színvonalán, a lehető legtisztább fogalmi pontosságot tűzte maga és olvasói, kiállítás-közönsége elé.

Utolsó, felrázó hatású cikke két hónapja jelent meg egy napilapban: a műemlékes szféra átalakításában is megálljt parancsolt a Fiumei úti temetőkultúra elpusztításának. Most úgy tűnik sikerrel. Ezen a terepen a praxist is segítette, pl. amikor a Lajta tervezte Schmidl sírbolt – Zsolnay kerámiából újragyártott – rekonstrukcióját sikerrel menedzselte.

Poliglott emberként nemzetközi kitekintéssel rendelkezett, írásai rendre eljutottak a külföldi olvasókhoz is. A Makovecz életmű nemzetközi meg- és elismertetésében János előadásainak, könyveinek, publikációinak elévülhetetlen érdemei vannak. Kurátorként végzett nemzetközi munkássága, kapcsolatteremtő-tartó folyamatos tett volt. Ezek közül ugyancsak kiemelkedő esemény volt a – Nemzeti Galériától Tokióig sikerre vitt – Lélek és Forma tárlat, még a 80-as években. Az UNESCO (múlt) Századfordulós Nemzetközi Bizottságának magyar küldötteként vállalt missziót. Már akkor, amikor a szecessziós / eklektikus építészet még szinte tabu volt. A budapestiek nem – még a városvédők sem – tudják, mennyit köszönhetnek Jánosnak. Gerle János írott életművének egyik csúcspontja éppen a századfordulós építészeti „lexikon”, amit Szépirodalmi Kiadó adott ki, és mindannyiunk által forgatott kézikönyv. A másik csupa nagybetűs TETT a Holnap Kiadó vállalkozása, melyben Gerle János bő évtizede szerkesztőként-szerzőként dolgozva a magyar építészettörténetet alkotói életpályákon keresztül bemutató reprezentatív album-sorozatot hozott létre. Ezzel a magyar könyvkiadás régi adósságaként az architektúra végre eljuthatott a szélesebb közönséghez is. Párhuzamosan végzett kiugró kvalitású teljesítménye volt és marad a magyar kortárs építészet szerves vonulatát ökológiai felelősséggel bemutató szerzői-szerkesztői munkássága. Nem csak Kós Károly Egyesülés, általa 20 éven át szerkesztett Országépítő folyóiratában, de a Magyar Építőművészetben és számos mértékadó sajtóorgánumban.

Amikor a két nappal halála után, 2012. december 6-án, immár özvegye által átvett Ezüst Ács Ceruza díjról még mint neki méltán járó kitüntetésre jelölésről szakmai körben beszéltünk, egyik ajánlója felidézett egy anekdotát. Abban két egymást nem ismerő ember beszélget a békebeli kávéházban. Az egyik így sóhajtozik: „hol vannak ma olyan költők, mint Ady volt”. A másik, aki hallgatta, József Attila volt…

Jánosról kortársai nem tudják, mekkora ember élt, alkotott közöttük.

Szegő György