Velencei magyar kiállítás
Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé, Giardini, 2016. június 28 – november 27.

Kurátorok: Fábián Gábor, Fajcsák Dénes
Szöveg: Szegő György
Fotók: Rosta József / Ludwig Múzeum

A 15. Velencei Építészeti Biennálé főkurátora, Alejandro Aravena chilei építész hazai példával magyarázza a szükséges „új nézőpontot”. Egy fotóval és a hozzá mellékelt kommentárral azt a pozíciót kívánja értékeltetni, amire – nem kétséges – a világ túlépítésében bűnrészes építészet nem rendelkezik. A fotón Marie Reiche, a Nazca-vonalakat kutató idős német régésznő mozog a kősivatagban. Felállítja alumínium létráját, felmászik rá, és megérti, amit a kövek tengerében szemmagasságból nem láthat. A magyar kiállítás reflexió erre a főkurátori felhívásra.
A nemzeti pavilonok általában nem, vagy csak közvetve követik a központi jelszót. Éppen, mert a kiáltványszerű „felhívás” ritkán teszi lehetővé az országok építészeinek bemutatását, a főtéma rendre a központi pavilon és az Arsenale műsora. Miről beszél Aravena a Jelentés a frontról” cím mögött? Az egész globalizált világot érintő ingatlan- és építőipari boom betontengerén „hajózó”, munkájába temetkező építész alig látja be, hogy a világ már meg van építve. És az eredeti funkciójukban éppen használaton kívüli pozícióba került objektumok, házak, vagy akár városrésznyi rozsdazónák nem feltétlenül elbontandók. Nemcsak mert roppant hulladéktömeg keletkezik, hanem mert megfelelő új funkciót keresve-megvalósítva az építész kiszélesítheti tevékenységét. És az a társadalom nagyobb hasznára szolgálhat, mint a ma járatos fenntarthatatlan praxis.
Aravena ezt írja a nazcai fotó mellé: „A földön állva a kavicsok csak semmitmondó kődaraboknak tűnnek, fentről, a magasból viszont madár, jaguár, virág és fa rajzolódik ki a talajon… A Jelentés a frontról azt vállalja, hogy az építészetet övező kihívások sokféleségének tudatában, tapasztalataik és tudásaik széles körű megosztására hívja azokat, akik a létra tetején állva nekünk, a földön állóknak új perspektívákat nyújthatnak.” Közérthető az analógia.
A magyar pavilonra kiírt pályázat nyertesei, Fábián Gábor és Fajcsák Dénes szereztek már hasonló tapasztalatokat, mint amire Aravena hivatkozik. Fábián 2006–2010 között Váncza művek tervezőjeként részt vett, többek között az A38 kulturális állóhajó tervezésében. 2012–14 között az ÉME mesteriskola hallgatójaként részese volt az ELTE második világháborús áldozatainak tervezett emlékmű létrehozásában (lásd MÉ 2014/10, 2015-ben Piranesi díjat nyert), jelenleg Heves megye főépítésze. A két építész 2002-ben alapította az Arkt építészirodát, 2005-től Egerben működnek. Ott élték meg, hogy „az építészek már felosztották a tervezőpiacot.”
2013-tól az elhúzódó gazdasági válság hatására is az épületek revitalizációjára fókuszáltak. Többféle felújítási stratégiával kísérleteztek. Végül az egri történeti Gárdonyi-kert területén, a Gárdonyi Géza Emlékmúzeum mellett több éve üresen pusztuló, már életveszélyes egykori GAMESZ-épület felújítására szerződtek az önkormányzattal – a 400 m2-es ház és a 4000 m2-es ősfás kert hasznosítására, helyi igényekre reflektáló, fenntartható programmal: az épületet állami és önkormányzati támogatás nélkül felújítják-átalakítják, kulturális tartalmakat szolgáló, önfenntartó intézménnyé fejlesztik, 15 év használati joggal. Csakis a rendelkezésükre álló erőforrások újbóli, hatékony felhasználására építettek, kezdőtőke és pénzmozgás nélkül fogtak a ház reaktiválásába. Így kerültek a képbe a Bornemissza Gergely szakközépiskola szakipari tanulói, akik itt gyakorlathoz jutottak. Vagy a Heves megyei Büntetés-végrehajtási Intézet fogvatartottjai „külső munkához”, amiről bizonyított, hogy a teljesítményen túl a részt vevő elítélteknek segít a későbbi rehabilitációban, javítja az önértékelésüket. A szervezés egyre növekvő hálója komoly építészmunkát igényel: létrehoz egy közösséget, amelyben mérnökök, művészek, főiskolások, tanoncok és tanáraik, szakemberek és civilek, sőt rabok és őreik is integrálódnak. A modell – noha a kiállítás nem hivatkozik erre – nem új, már az 1989 előtti évtizedekben Makovecz Imrének a faluházak hasonlóan önerőre építő, közösségépítő praxisával rokon – de kisvárosi léptékben. Igaz, a “szép” klasszikus fogalmának léleképítő funkciója itt hiányzik.
De a konkrét kezdeményezés ígéretes: differenciált a használat: kulturális központ kiállítóterekkel, alkotóműhellyel és közösségi térrel, kávé- és borkerttel. Végül a fenntartásban, programépítésben az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékére alapoznak. A névadás: Arkt Művészeti Ellátó, erre is utal.
Az Ellátóval pályáztak a Biennáléra – nyertek. A velencei magyar pavilonba adaptálást az „építészeti műfajú” részletekkel oldották meg: felújításnál is használt, elemeket újra beépítették. Ilyenek a beton zsalurendszerből variálható bútorok, vagy a képzőművészeti biennálén 2007-ben a magyar pavilonnal Arany Oroszlán díjjal is méltatott, kultúrházak pusztulását művészi hitellel prezentáló – osztrák Andreas Fogarasi projektjének képeire emlékeztető GAMESZ-enteriőrt és az építést prezentáló részletek dokumentációja. A Gárdonyi Géza által ültetett gesztenyést a ami az Ellátót közvetlenül körülveszi, a Giardini fái idézik.
A magyar kiállítás tehát megfelel a főkurátori jelszónak. A kiállítók többsége azonban az esztétikum felől néz szét a sivatagban. 2000-ben Massimiliano Fuksas a „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelmondat köré szervezte az akkori építészeti biennálét, az erre kevesek közt reflektáló magyar pavilon – jelentős közönségsikere ellenére – hivatalosan észrevétlen maradt. Talán most a webkamerás plusz kommunikáció is segíti a befogadást. Persze a net a magyar építészet – a főkurátori koncepció diktálta koncepció mentén újra mellőzött – teljesítményeinek bemutatására is alkalmas lenne. Ezért üdvözlendő a Ludwig által indítandó, a magyar pavilont és kiállításait felidéző weboldal.

(A Biennálé általános bemutatását lásd következő lapszámunkban – a szerk.)