DAM, Frankfurt, 2017. szeptember 30. – 2018. március 8.

Szöveg: Götz Eszter

Az utóbbi két évtizedet meghatározó genderkutatásokból Magyarországon rendre kimaradt a női építészek szerepének vizsgálata. Egyedül Simon Mariann publikációi tartják a köztudatban a témát, az ő 2003-ban megjelent kötete (Valami más – Beszélgetések építésznőkkel, Terc kiadó) így feladta a leckét az építészettörténészeknek. 2016-ban angol nyelven jelent meg Simon Mariann és Mary Pepchinski tanulmánykötete Ideologically Equals. Women Architects in Socialist Europe 1945–1989 címmel (lásd MÉ 2017/1).
A frankfurti Deutsches Architekturmuseum most bemutatott kiállítása távolabbra, több mint száz évre tekint vissza, az első lépésekhez, amikor nők építész diplomához juthattak. A kurátorok a 22 portré, az építésznők tervei és megvalósult munkái mellé személyes történeteket illesztettek, hogy a szakmai oldal a szélesebb társadalmi összefüggései – legalábbis a németországi közegben – plasztikusan kirajzolódjanak. Nevet és arcot adtak egy szociológiai kérdéskörnek. A nőépítészek bemutatása szakmai szempontból az elmúlt száz év európai építészetének karakteréről is sokat elmond. És ma, amikor az építészhallgatók aránya már több mint 50%, ennek ellenére a szakma még mindig férfias karakterű, ez nem elhanyagolható szempont.
A kiállításon megidézett, időrendben első építész Emilie Winkelmann, 1907-ben ő alapította Németországban az első építész stúdiót. A kronológia másik végén a két Berlin 1990-es egyesítésével létrejött mai Németország építészete. Művelői között néhány olyan nőt is bemutat a tárlat, kiemelve őket a névtelenségből, akiket a széles közönség korábban alig ismert. A teljesség helyett egyelőre csak egy erős kérdésfelvetés fogalmazódott meg, de jól van így: az összeállítással csak megkezdődött a női építészek helyének megfelelő kijelölése, a folytatás a következő nemzedékek feladata lesz.