FUGA, 2016. október 18. – november 1.

Szöveg: Ferkai András

Egy kiváló modern építész munkásságát láthatjuk a falakon, aki ugyanakkor nem tartozik a legismertebbek közé. Ennek részben a közkézen forgó ismeretek szűkös volta az oka. Lexikonokban szereplő életrajzai mindössze egy mozit, a Széher úti villát, a csepeli Shell-öltözőépületet és egy Attila úti bérház háború utáni átépítését emelik ki, miközben több családi ház és számos bérház fűződik a nevéhez.

„Utolsó munkája a Gellért-szálló átalakítása” – írja a Magyar Életrajzi Lexikon, pedig Kósa az 1949-ben befejezett felújítás után még csaknem húsz évig dolgozott és társasházak mellett olyan jelentős épületek tervezője volt, mint a Dagály utcai Szabadság-strand főépülete. Sajnos szép számmal találhatunk tévedéseket is a forrásokban. Egyes lexikonokban, a Kamara és az Építészfórum honlapján hibás a születési évszáma, és nem igaz, hogy utazásai közben részt vett volna a Bauhaus munkájában, ahogyan ez több helyen is olvasható. Ha valaki e szócikkek alapján próbál képet alkotni Kósa Zoltánról, meglepve nézi majd e falakon az életmű váratlan gazdagságát és magas színvonalát.
Mégis nehéz helyzetben vagyok, amikor Kósa életpályáját és műveit a kortársakhoz viszonyítva kell értékelnem. Minden kétség felett áll, hogy tehetséges építész volt, besorolni azonban szinte lehetetlen. Nem tartozott igazán egyetlen csoportosuláshoz, irányzathoz sem. Tervei sokfélék, nem volt „jelszavas” építész. A Posztumusz Ybl Miklós-díj katalógusa így jellemzi: „Magányos, zárkózott ember volt, gondolkodásának középpontjában az építészet ügye állt.” Életrajzával és írásaival megismerkedve azonban úgy érzem, ennél többről van szó. Kósa kifejezetten furcsa ember lehetett, kortársainak többségétől eltérően gondolkodott és bizonyos helyzetekben a szokásostól gyökeresen eltérően viselkedett. Hadd említsek néhány példát ezek közül!
Kósa Stern Zoltán néven iratkozott be a Királyi József Műegyetemre 1920-ban, amikor a numerus clausus és az ellenséges légkör miatt sokan inkább külföldre mentek tanulni. Vezetéknevét – másokkal ellentétben – csak diplomázása után magyarosította, miközben a Bethlen-kormány konszolidálta ellenforradalom miatt erre már nem feltétlen lett volna szükség. A zsidótörvények után is itthon maradt, s a munkaszolgálatok között tovább tervezett és épített, amíg csak lehetősége volt erre. 1956-ban viszont disszidált feleségével és másfél éves kislányával, de 1957 tavaszán levélben kérte az Elnöki Tanácsot, hogy a meghirdetett amnesztiával hazatérhessen Ausztráliából. [A megnyitó után tudtam meg Fehérvári Zoltántól, akinek édesanya egy időben együtt dolgozott Kósával, hogy sem felesége, sem gyereke nem volt. A Népszabadság 1957. április 17-i számában megjelent levelet tehát vagy egy másik Kósa Zoltán nevű okleveles építészmérnök írta, vagy hamisítvány volt. Így jár az építészettörténész, ha forrásait nem kezeli kritikával.]
A modern építészethez való viszonya is különbözött a két világháború között szokásos álláspontoktól. A Preisich Gábor írta nekrológ szerint 1931-től a CIAM magyar szekciójának tagja volt, valójában neve csak később és szórványosan jelent meg a dokumentumokban és a csoport közös munkájába soha sem kapcsolódott be aktívan. Feltételezem, hogy Molnár Farkas és Fischer József utópikus elképzelései és radikálisan lecsupaszított építészete taszította. A Pesti Napló Építésznotesz rovatában írta: „Meggyőződésünk szerint ma a kis részletkérdéseknek gyors, szakszerű és precíz megoldása fontosabb, mint a nagy apparátust igénylő, hatalmas méretű elgondolások konkretizálásán való fejtörés. A kis, de elevenbe vágó részletkérdéseknek gyors, szakszerű és precíz megoldása hamarább teszi leküzdhetőkké és elérhetőkké a nagy problémákat.” Nagyon hasonló gondolatokat fejt ki 1947-ben a Tér és Forma hasábjain Budapest városfejlesztési programjával kapcsolatban, amikor azt a kérdést teszi fel: „Vajon mennyi realitás van ezekben a szép tervekben, mi valósítható meg belőlük és mi az, ami csak építészeti vágyálom és öncsaló elképzelés?” Szkeptikusan fogadja a neves külföldi mesterek világmegváltó terveit, akik többnyire nem érezték meg a jövő alakulását és félreértették a fejlődés irányát. „Lépten-nyomon tapasztaljuk – írja –, hogy a megvalósult gondolat, a megépített mű mennyire felette áll az elképzelésnek. A valóság mennyivel sejtelmesebb, szellemisége mennyivel magasabb fokú, formái mennyivel tisztábban fejezik ki a lényeget, mint ahogyan azt az építész megálmodta.” Következtetése a korábbi gondolataival rokon: egész várost nem szabad nagy távlatra tervezni, csak rövid időtartamú és kis területekre koncentráló terveknek van értelme, de akkor sem mellőzhető az igények állandó figyelése, a megvalósíthatóság szempontjainak figyelembe vétele. Ez a gyakorlatias hozzáállás jellemzi villáit és bérházait, melyek alaprajza és berendezése jól használható, elegáns és dekoratív formáik pedig megértést mutatnak az épületeket megrendelő vagy használó polgárok otthonosság-igénye iránt.
Itt jegyzem meg, hogy Kósa nem csak gyakorolta szakmáját, hanem kedvvel és tehetséggel írt róla. Könyvei közül kiemelkedik A világítás művészete (1967), a Modern amerikai építészet (1973) és a Kenzo Tangéről szóló monográfia (1974), mindhárom komoly tanulmányokon alapuló szakkönyv. Az igényes ismeretterjesztés műfaját sem vetette meg, ezt jelzi a Pesti Naplóban éveken át vezetett rovata és az irodalmi Olcsó Könyvtár tudományos megfelelőjében, a Minerva-zsebkönyvek sorozatban megjelent, a 20. század építészetét a nagyközönségnek bemutató kis kötete.
Visszatérve építészeti munkásságára, azt kell feltételeznünk, hogy köztes helyzete az avantgárd, a „kisrablók” és a modern szemléletet divattá züllesztők között, pályakezdéséből vezethető le. Kósa Zoltán nem Dessauban vagy Frankfurtban ismerte meg a modern építészetet, hanem Berlinben, s a fényűző metropolisban az mást jelentett, mint a Bauhaus környékén vagy a szociális lakásépítés fellegvárában (hogy ilyen szép képzavarral éljek). Kósa 1929-ben részt vett egy híres vendéglátóhely, a hol Germania Haus, hol Gourmenia Haus néven emlegetett épület tervezésében. A pazar luxussal kialakított, modern és art deco elemeket keverő, új anyagokat és meglepő fényhatásokat alkalmazó étterem-kávéház együttes hatását felfedezhetjük első megvalósult munkájában, a Teréz-körúti Décsi-mozi sajnos már csak archív fotókon létező belső tereiben. A korszerű anyagok, az indirekt világítás, a neonok, általában a transzparencia és tükröződések révén elérhető hatások, a fénnyel építés Kósát egész életét végigkíséri, több írása és könyve is ezzel a témával foglalkozik. Tud azonban egyszerű eszközökkel is nagyvonalú épületet tervezni, erről tanúskodnak a háború utáni időszakból a Béke-úti lakótelep sávházai és a csepeli Fő-tér sarokháza. Ha a környezet azt kívánja, romantikus szellemű házakat épített, ahogyan ezt a csillebérci Úttörőváros magas tetős, terméskő falú fürdő- és lakóházain láthatjuk. E munkáit ismerjük képekről, de mit nem adnék azért, ha láthatnám, milyen díszletet tervezett a Royal Orfeumban Josephine Baker vendégszerepléséhez! (E kívánságom villámgyorsan teljesült, mert a kiállításon – egyéb díszlettervek mellett – két rajz is szerepel az 1928-as színpadképről.)