Szöveg: Szegő György

Hamarosan nyit a Shanghaji Világkiállítás, ennek kapcsán a kínai kultúra rejtelmeiben segített tájékozódni Frankfurt két legutóbbi tárlata. Egyik a szemlélődést, másik a kizsákmányolást vette nagyító alá. „Az ülés is tett” – idézte fel a nagyszabású design-tárlat kurátorai az ősi kínai mondást, mely nyugati olvasatban a társadalmi hierarchia ülés-tradícióiban, tabuiban, privilégiumaiban mutatkozik meg. A tavalyi Könyvvásárra időzített Kínai ülés kiállítás egyértelműen a hasonlóságoknak örült, már csak azért is, mert az esemény 2009-es díszvendége Kína volt.

Févezred kultúrtörténet – Kínai ülés

Iparművészeti Múzeum, Frankfurt, 2009. október 8. – 2010. február 1.

Ai Weiwei a Documentán kiállított 1001 széke között, 2007

Hasonló kiállítás csinált a bécsi MAK-ban 20 éve Bernard Rudofsky (Sparta / Sybarita, l.: MÉ, 2007/4) de ő a japán és a nyugati szokások összehasonlításában a maga elfogult, kultúrakritikus módján a Távol-Kelet mellé állt. A kínai iparművészeti mustra most is filozofikus: székkel és annak használatával kívánja megjeleníteni a keleti bölcsességet. A buddhista meditáció testtartása, a szemlélődés póza a mozdulatlan ülés. A múzeum párhuzamosan megrendezett Boulle című monstre bútortárlata – ahol számos kínai és távol-keleti technika illetve forma európai átvétele is téma – azt a felismerést segíti, hogy a létezés lényegének megismerését a nyugati ember sem a 17., sem a 21. században nem érheti el az utánzás külsődleges módjain. A tárlat centrumában a Ming és a Quing dinasztiák iparművészete áll, mégis egy több ezer éves formakultúrára látunk rá, melynek lényege a maximális funkcionalitás. (A japán tárgyformálásról ez közismert.) Szerepel itt nemes fából készült császári trón és porcelánmodellje, egyszerű ülőalkalmatosság, a hulladékká váló tárgyak nyomortelepi újrahasznosító példái, és a nyugati műpiacon tündöklő kortárs kínai alkotók installációi. És végül a mai kínai gazdasági boom által lehetségessé váló, kereskedelmi céllal létrehozott másolatok, modernista és Bauhaus bútor-idolok kópiái. Utóbbi ellentétes vektorral illusztrálja az üres formaátvételről imént mondottakat.

Az egyik legérdekesebb példa a szerkezet és a funkció tartalmi-formai párhuzama: egy 18. századi fa-bambusz karosszék és az 1927-es Breuer Marcel féle „Vaszilij” csőszék analogikus darabjai. Mindkettőt magasra értékelik az aukciók. A tárgyak és a pénz kapcsolatával foglalkozik az 1981-ben a pekingi filmfőiskolán végzett kortárs sztárművész, Ai Weiwei (1957) is, aki a 2008-as kínai olimpia design-főtanácsadója volt. A tárlat felidézi Weiwei előző Kasseli Documentára készített performanszát is, a jelenkor „legnagyobb szociális plasztikáját” (a jelző és a megnevezés Beuys kasseli bazaltoszlopaira utal). Fairytale c. (szójáték!) munkájához 1001 Ming korból származó, lappangó karosszéket szedett össze és restauráltatott, melyekből egy üres csarnokban „nézőteret” rendezett be – mielőtt azok a műpiacra kerültek volna. A pénzt a műkereskedők előlegezték meg, akkora összeget, hogy abból 1001 kínai ember is elutazhasson Európába. A székegyéniségekbe 1001 kínai individuum ülhetett bele, erről fotóesszé és videó-mű készült. A történet hátteréhez tartozik, hogy Weiwei néhai költő édesapját elemésztette a kulturális forradalom. A mű emlékeztet ugyan a nyugati „ready made” anyagot /tárgyat felértékelő módszerére, de alapvetően meg is haladja; azt a keleti gondolkodásmódot demonstrálja, miszerint az anyag és a szellemi közötti értékhierarchiában utóbbié a prioritás. Bölcs üzenet. A tárlat eredeti darabokkal, számtalan fotóval mutatta be, ahogy a pusztulásnak indult, de a társadalom alsó rétegeinek kreativitással még továbbhasznosítható ülőalkalmatosságaival a „székség” fogalma ugyanúgy tágul, ahogyan a kínai szociális olló nyílik.

100 bronzszobor a Mao-időkből

A Rent Gyűjtemény a Schirn Kunsthalléban, Fotó: Norbert Miguletz

Schirn Kunsthalle, Frankfurt, 2009. szeptember 24. – 2010. január 3.

Az előbb bemutatott tárlaton szereplő Ai Weiwei 1001 darabos szék- és élőutas-szállítmányánál is jelentősebb logisztikai tett a Schirn akciója. A Művészet millióknak alcímet viselő műegyüttes egy, a kulturális forradalom idején roppant népszerűségre szert tett „panoptikumot” prezentál. 100 figurát, amely processzió-szerűen mutatja be az elnyomott napszámos parasztság sorsát. A vonalszerű kompozíció tulajdonképpen szobor-regény, a néző minden lépéssel egy-egy dráma mellett halad el, az öreg, megfáradt mezőgazdasági munkás megalázásától a fiatal anyáig, akitől elragadják csecsemőjét, hogy zavartalanul agyondolgoztathassák.

A kompozíció középen a földesúr, a démonizált gonosz kosztümös megtestesítője. Annak a Csonking melletti gazdaságnak a néhai gazdája ő (Zsiu Vencsai sorsát csak sejteni lehet), akinek majorsági udvarán először agyagból formálták meg a szoborcsoportot, és teherautókon hozták oda a művészetre rácsodálkozó munkásokat. Ez 1953-ban történt, azután, hogy a Szecsuáni Képzőművészeti Akadémia feladatul kapta a mű elkészítését. A 100. szobor 1962-re készült el. Az 1966-os kulturális forradalom már autóbusszal szervezte a nézősereget. 1970 körül „pozitív véget” toldtak a történethez, egy figura Mao-könyvecskével a kezében buzdította a készülődő forradalmárokat. Olyan hatásos lett, hogy nekikezdtek az agyagfigurák bronzba öntésének. A terv védnöke a kulturális ideológia-felelős, Jian Qing, Mao felesége lett. A részletek a francia 19 századi romantikus szobrászat és a szovjet szocialista realista művészet plasztikai ideáljait elegyítették.

1971-től a Kasseli Képzőművészeti Főiskola stúdiumot szervezett a műcsoport köré. Az utóbbi évtizedben nyugati turistabuszok is célba vették, miután Harald Szemann, talán minden idők legjelentősebb kiállítástervezője-kurátora sikertelenül kívánta a tengeren áthozni a sok száz tonnányi anyagot a Documentára. Ez világkörüli túra formájában most valósult meg először, úgy, hogy készült egy sorozat üvegszálas poliészter kópia: amíg a mű hazaérkezik, a könnyített változat Kínát járhassa be. A Schirnben százezrek látták, ez hozott be sokakat a Moholy-Nagy retrospektívra (l.: MÉ 2010/1) is. 
Az előbb bemutatott tárlaton szereplő Ai Weiwei 1001 darabos szék- és élőutas-szállítmányánál is jelentősebb logisztikai tett a Schirn akciója. A Művészet millióknak alcímet viselő műegyüttes egy, a kulturális forradalom idején roppant népszerűségre szert tett „panoptikumot” prezentál. 100 figurát, amely processzió-szerűen mutatja be az elnyomott napszámos parasztság sorsát. A vonalszerű kompozíció tulajdonképpen szobor-regény, a néző minden lépéssel egy-egy dráma mellett halad el, az öreg, megfáradt mezőgazdasági munkás megalázásától a fiatal anyáig, akitől elragadják csecsemőjét, hogy zavartalanul agyondolgoztathassák.

A kompozíció középen a földesúr, a démonizált gonosz kosztümös megtestesítője. Annak a Csonking melletti gazdaságnak a néhai gazdája ő (Zsiu Vencsai sorsát csak sejteni lehet), akinek majorsági udvarán először agyagból formálták meg a szoborcsoportot, és teherautókon hozták oda a művészetre rácsodálkozó munkásokat. Ez 1953-ban történt, azután, hogy a Szecsuáni Képzőművészeti Akadémia feladatul kapta a mű elkészítését. A 100. szobor 1962-re készült el. Az 1966-os kulturális forradalom már autóbusszal szervezte a nézősereget. 1970 körül „pozitív véget” toldtak a történethez, egy figura Mao-könyvecskével a kezében buzdította a készülődő forradalmárokat. Olyan hatásos lett, hogy nekikezdtek az agyagfigurák bronzba öntésének. A terv védnöke a kulturális ideológia-felelős, Jian Qing, Mao felesége lett. A részletek a francia 19 századi romantikus szobrászat és a szovjet szocialista realista művészet plasztikai ideáljait elegyítették.

1971-től a Kasseli Képzőművészeti Főiskola stúdiumot szervezett a műcsoport köré. Az utóbbi évtizedben nyugati turistabuszok is célba vették, miután Harald Szemann, talán minden idők legjelentősebb kiállítástervezője-kurátora sikertelenül kívánta a tengeren áthozni a sok száz tonnányi anyagot a Documentára. Ez világkörüli túra formájában most valósult meg először, úgy, hogy készült egy sorozat üvegszálas poliészter kópia: amíg a mű hazaérkezik, a könnyített változat Kínát járhassa be. A Schirnben százezrek látták, ez hozott be sokakat a Moholy-Nagy retrospektívra (l.: MÉ 2010/1) is.