Alexander Brodszkij: It still amazes me that I became an Architect
Architekturzentrum Wien 2011. június 30. – 2011. október 3.

Szöveg: Haba Péter
Fotók: Yuri Palmin

Kiállítás enteriőr, fotó: Pez Hejduk

Alexander Brodszkij, aki az 1970-80-as években a szovjet hivatalos építészettel élesen szembenálló orosz papírépítészek underground köreiben hozta létre társadalomkritikával teli filozofikus-vizionárius rézkarc-univerzumát, az 1990-es években az installáció kifejezésformái felé fordult, majd 2000 körül megtervezte első valódi – azaz megépíthető és használható – épületeit is. Ez a fordulat persze a politikai és társadalmi átalakulásokkal és Brodszkij életének megváltozásával is összefüggött. Ugyanakkor az utóbbi húsz év műveinek szellemi alapjait, érzelmi és elvi kötődéseit tekintve nem érezhető drámai szakadás: az 1970-es évek papírépítészeti munkái és a nemrégiben épült különféle közösségi terek, pavilonok, kávéházak, lakóházak között nagyon is szoros összefüggés érezhető, még ha a kontextus és a cél más is. Ugyanaz a mágikus hangulatú irónia, az épített világ ősi narratíváival kapcsolatos reflektív gondolkodás, a hatalmi erőszak és a kollektív „téri emóciók” konfliktusaiból eredő szorongások iránti érzékenység, s a rendkívül szofisztikált metaforákban kibontakozó utalásrendszer köti össze Brodszkij korszakait. Ahogy a Brezsnyev-érában, illetve azt követő időszakban készült rézkarcok a szovjet építés sivár utilitarizmusával szegültek szembe, úgy az újabb installációk az orosz nagyvárosokat ésszel alig felfogható mértékben elárasztó, gyakran még a helyi közösségeket, hagyományokat is felbontó, s jobbára teljesen kontrollálatlan ingatlanpiaci expanzió, valamint a városfejlesztési koncepciókat szinte mindenestül mellőző politikai kurzusok kritikáiként tárulnak elénk. De csak egyik – nem is feltétlenül elsődleges – olvasatukban.
Brodszkij sohasem marad meg az aktualitások szintjén, minden problémában az eredőket, az értelem számára már bizonytalannak tűnő, titokzatos szférákban rejlő okokat keresi. Ezt hangsúlyozza a bécsi AzW-ben rendezett kiállítás centrumában elhelyezett installáció is. Ez a különös sötétkamra az idő és a tér értelmezésével kapcsolatos tradíciókat gondolja újra, egyszersmind az azokkal kapcsolatos etikai kérdéseket hozza felszínre. A külvilággal párhuzamosan, mintegy mellérendelten létező másik térbe lépünk, ahol „kizökkent az idő”, ahol a fénylő üvegmennyezeten heverő tárgyfragmentumok, a háborúk és a fogyasztás emlékei az alant húzódó medence vizében tükröződnek, mintha a jelenünkből származó leleteket tartalmazó régészeti kutatóárokból – a holnap múltjaként – „néznének” ránk, önnön „távollétünkkel” szembesítve bennünket. Ez a furcsa idő- és térbeli köztesség, ez a metafizikus lebegés von aurát a kiállított tárgyak, épületfotók, dokumentációk és rajzok köré is. Brodszkij épületei tudatosan határhelyzeteket rögzítenek a pragmatikus szempontokat is érvényesítő építészet és a konceptuális installációk világa között. A helyi közösségek kultúrájában emblematikus szerepet betöltő építészeti emlékeket vagy épülettípusokat használ fel arra, hogy illúzionisztikus hatások révén új értelemmel ruházhassa fel az egyes funkciókat. Útszéli bódék, ipari létesítmények, régi lakóházak elemeit, szerkezetét hasznosítva alkot közösségi tereket, de úgy, hogy azok a hozzájuk tapadó sajátos konnotációkkal, a közösségek életében korábban betöltött szerepükkel, formáikkal, színeikkel, anyagaikkal az új épület funkciójához kapcsolódó hagyományokra, történelmi emlékekre is reflektáljanak – egyfajta kulturális recycling formájában. Brodszkijt hasonló gondolatok vezérlik a tradicionális építészeti formák átértelmezése vagy éppen újraalkotása kapcsán is. Mindez persze a régi orosz építészet és a szovjet tömegépítkezések örökségét, illetve a mai ingatlan-boom problémáit hordozó orosz építészek – Brodszkij számára különösen fontos – szakmai identitás-kérdésével is szorosan összekapcsolódik.
A bécsi kiállítás először mutatja be együtt Brodszkijt, a papírépítészt és az építész-installációművészt, s ekképp először nyílik módunk arra, hogy felfedezhessük mindazt, ami ebben a végtelenül sokrétű életműben eddig rejtett volt, ami csak így, egységben tárulhat fel számunkra.