Budapesti Városvédő Egyesület, 2009. május 5. – június 5.

Az Urbitális témájához illeszkedve a Budapesti Városvédő Egyesület kiállítást rendezett, mellyel a dunai evezős élet múltjának állított emléket – és jelenének, de különösképpen a jövőjének felkiáltójelet. Amikor a kiállítás ötlete megszületett, még nem lehetett tudni, hogy április végén áruba bocsátják azt a Sportlétesítmények Zrt.-t, amelyiknek az utolsó öt csónakház a tulajdonában van.
A hajdan híres budapesti evezős élet, a Római part közel kétszáz jól működő csónakháza már csak nosztalgikus emlék, bár a kiállításon bemutatott anyag még a közelmúltból is számos evezős felvonulást, világbajnoki magyar érmet, működő túracsapatot mutat be. Mégis, aki ma a budapesti Duna-szakaszon evezni szeretne, alig néhány csónakházat talál, a régiek hűlt helyén ellenben, üdülőövezetnek minősített telkeken – ahol az építési szabályzat sokféle funkciójú építményt engedélyez, kivéve lakóépületet – terebélyesedő lakóparkok nőttek ki az ártérből, többségük az utolsó 5-6 évben.
A mai helyzethez képest elképzelhetetlenül gazdag történeti, kulturális és sporttörténeti momentumot idéz meg a kiállítás kurátora, Kisfaludi Júlia. A tablók, korabeli fotográfiák szép hagyományokról beszélnek: Széchenyiről, aki nem csak a lóversenyt, de az evezést is fontos állomásnak tartotta a polgári kultúra meghonosításában – ő alapította a Nemzeti Hajós Egyletet. És a Lánchidat építő angol, olasz és magyar építőkről, akik 1843-ban az első dunai evezős versenyt rendezték; polgári kaszinók margitszigeti csónakházairól, Bauhaus-stílusban épült evezős klubokról, Schulek Frigyes evezős diákcsapatáról és a lehorzsolt fenekű, barnára sült lányokról, akik ma nagymamaként is húzzák a lapátot, ha idejük engedi.
Budapest egy-egy vízi felvonulását negyvenezres közönség bámulta. A túrák, parádék, az 1933-ban itt rendezett Európa-bajnokságtól a 2000-es évek magyar világsikereiig az evezős kultúra sok dicső fejezetét idézi a tárlat. És kiáll a ma eltűnő szépséges csónakházakért is, a műemlékké nyilvánított, majd ki tudja, hová elszállított-elpusztított értékekért. És azért a néhány utolsó mohikánért Csepelen, Soroksáron és a Rómain, amelyekért ez a kiállítás mint vészharang szól.

G. E.