Építészeti fotópályázat, MÉSZ-Miniszterelnökség

Szöveg: Tímár Péter

Riesz Abigél – A Vigadó kategória, 1. díj

A Magyar Építőművészek Szövetsége a Miniszterelnökséggel közösen „Megújult műemlékek friss szemmel” címmel építészeti fotópályázatot hirdetett meg. A pályázat résztvevőinek feladata az alábbi helyszínek újszerű látásmóddal történő bemutatása volt: a Nemzet Főtere – a Kossuth tér átépítése; a megújuló Várkert Bazár; a Pollack Mihály által tervezett Ludovika Főépület; a megújuló Pesti Vigadó; valamint a Zeneakadémia nemrég átadott, kívül-belül magas színvonalon helyreállított épülete. A pályázaton az öt kategória mindegyikében első, második és harmadik díj született. A lezárás előtt internetes közönségszavazás is lezajlott – a szerk.

Az épületfotográfia – legalábbis az, amit nálunk annak neveznek – sajátos terrénuma a fényképezésnek. Politikamentes, hiszen csak (jókora méretű) élettelen tárgyakról szól, sőt legtöbb esetben e tárgyak környékéről a fotózás idejére még az emberek is (mint potenciális zavaró tényezők) kirekesztetnek. Különös az is, hogy a tevékenység „művészeti” jellege dacára az épületfényképezésnek szinte kőbe vésett, a perspektívát, világítást illető ábrázolási szabályai vannak, és hogy itt legálisan lehet, sőt szinte kötelező esztétizálni. Mintha társkereső hirdetéshez készülne a felvétel, ki kell hozni a maximumot, dehogy azt, a valóságosnál is többet, bemutatni a kép tárgyának legelőnyösebbnél is előnyösebb arcát.
Ha a ház feldicsérő bemutatása a cél, a fenti igazságok részben talán megállják a helyüket. Cáfolatnak azért ide kívánkozik a divatfotográfia példája: az is dokumentációként indult, műszaki pontossággal kellett mutatnia a ruha anyagát és szabásvonalát. A többi csak tejszínhab volt a dokumentáció tetején, csinos modell, környezet, Avedonnál még elefánt is. De mára a divatfotó már nem a szoknyahosszról, szembehólról és stircelésről szól, hanem a lájfsztájlról, pedig (nota bene: mert) a divatfotó tétje nem kisebb az épületfotóénál, sok nagy ház ára jön be, vagy úszhat el azon, eladja-e a fotó a ruhát. Nincsenek is technikai, sem kompozíciós szabályok, mindent szabad, ami működik.
Külön kell beszélnünk a politikamentességről: ki ne tudná felidézni magában a tervek, makettek fölé hajoló Hitler, Sztálin – a hazáját építő vezér – képét? De nem kellenek ehhez ilyen szélsőségek, a vezetőknek mindig fontos az építés; nemcsak a piramis dolga, hogy építtetője nevét az örökkévalóságnak megőrizze. Persze a játékszabályok kultúrkörönként változnak, és az sem szerencse kérdése, hogy Pompidou központ születik-e végeredményül, vagy Nemzeti Színház a Duna partján. Igen, az építés politikai kérdés, sőt, alig tükrözheti jobban bármi is egy társadalom fejlettségét, állapotát, egészségét-betegségét, mint hogy milyen épületeket emelnek (és nem emelnek) az adott korban. A pénz ebben csak annyi szerepet játszik, mint a nagyító: az értelem és/vagy az emóciók hatását éppúgy megsokszorozza.
Esetünkben sem hagy kétséget a politikai töltet felől az a tény, hogy az ennek a kis írásnak apropóját adó fotópályázatot (Műemlékek friss szemmel) a Magyar Építőművészek Szövetsége mellett a magyar Miniszterelnökség jegyzi. Az üzenet (ld.: műemlékek) itt nem is egyszerűen a múlt produktumainak megbecsülése, hiszen a fejújított Zeneakadémiát leszámítva valamennyi választható helyszín igen aktuális.
Számomra (fizikai és érzelmi szempontból is) legközelebb a Nemzet Főterévé avanzsált Kossuth tér volt. Huszonöt évig laktam ott, 1954-től kezdve. Két évre rá, október 23-án este is lenn voltam a téren. Az október 25-i sortűznek annyiban voltam részese, hogy azzal egy időben a mi lakásunkat is szétgéppuskázták, golyózáporban menekültünk; mindez nem gátolt abban – és pártunkat-kormányunkat, de az azok öklét képviselő rendőrséget sem zavarta – hogy gyerekként két pár acélkerekes görkorcsolyát is elkoptassak a Parlament körüli sok aszfalton. A fogadások, díszelgések ritka alkalmait kivéve senki nem akarta elvenni tőlem a teret, ami sok évre rá randalírozások helyszínévé vált, mostanra pedig szakrális térré. Mintha külföldön lennék, olyan messze kerültek a régi emlékek.
Azért írtam mindezt, hogy érzékeltessem, miért érzem kevésnek a pályázaton díjazott képek sikerültebbjeit is. Egy ilyen pályázatnál, ebben a korban, ezeknél az épületeknél nem érzem elegendőnek a „hagyományos” épületfényképezés eszköztárát felvonultatni. A hogyanra nincsen kész koncepcióm. De blikkfangos kompozíciók harmonikus összecsengése helyett a kiválasztott épületek sugallta tézisekkel egyetértők, és az azokkal egyet nem értők képbe fogalmazott érveire-vitájára lettem volna kíváncsi.