SEM IX. konferencia, Budapest, 2015. november 23-24.

Szöveg: Szabó Julianna

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen és az Óperenciás tengeren jócskán innen, ott, ahol a mi igen kurta farkú malacunk túr, élt egyszer egy középső-ferencvárosi rehabilitáció. Ment, mendegélt, minden hegyet megmászott, minden vén banyát öreganyámnak szólított, minden hétfejű sárkányt szügyig földbe vágott, minden aléló nádszálkisasszonynak vizet nyújtott. Nem is csoda, hogy mindnek elnyerte kezét s öreg apjának fele királyságát, Hencidától a Ferenc körútig folyt a sárga lé. Boldogan élt, míg meg nem halt.
Mindig is nagyon szerettem a meséket, bár felnőve ez egy kicsit különc szokássá vált. A modern társadalom a mesét a gyerekek és a néprajz világába száműzte. A mi mindennapi olvasmányaink az ittről, mostról, mindjártról, rögtön használhatóról szólnak.
Ezért is csodálkoztam kicsit, a mikor a Kortárs Építészeti Központ és a Budapesti Francia Intézet konferenciára és városi sétára hívott novemberben A SEM IX. Budapesten – Egy fenntartható városrehabilitáció anatómiája címmel. A programban szinte mindenki szerepelt, aki a rehabilitáció sikerében részes volt: Dr. Gegesy Ferenc volt polgármester; Anda Katalin és dr. Sersliné Kócsi Margit főépítészek; Bernard Boclé, a SEM IX. francia kezdeményezője és első igazgatója, Aczél Gábor; Guy Platini, a finanszírozó Caisse des Dêpots et Consignations akkori projektvezetője; és nem utolsó sorban Szeszler Zsuzsa, a SEM IX. egykori tanácsadója és a konferencia egyik szervezője. Didier Dely, a párizsi SEMAEST igazgatója a SEM-ek új működési formáiról és feladatairól beszélt. A ferencvárosi jelent képviselte Szücs Balázs főépítész, és legfőképpen Fleischer Judit, aki a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány képviseletében, helyi lakosként bennfentesen vezette a másnapi sétát, élettel töltve meg az előző nap vetített diákat.
Megtiszteltetés volt ebben a sorban előadni, de fejtörést is okozott: tisztelem és évek óta tanítom a „ferencvárosi rehab” módszerét és eredményeit, de részese nem voltam a folyamatnak. Mit mondhat egy kívülálló? Szolgálhat-e – a konferencia céljának megfelelően – a SEM továbbra modellként a budapesti rehabilitáció számára, miközben szinte minden feltétel megváltozott? Mit lehet tenni, ha már nincsen önkormányzati lakásállomány, fővárosi rehabilitációs alap, európai finanszírozás? Mi van, ha már semmi sincs? Hogy folytatjuk a mesét?
Van persze közterület-megújítás, energetikai program, szociális rehabilitáció, de ezek közül egyik sem tudja azt, amit a „ferencvárosi rehab” tudott: megőrizve megújítani a 19. század végi várost, javítva a lakásállomány összetételét, átalakítani az egészségtelen beépítési mintát, zöldfelületet és élhető lakókörnyezetet létrehozni. A tervező, Locsmándi Gábor DLA és mindazok érdemeként, aki a várostervezői gondolat megvalósításának jogi, szabályozási, szervezeti, finanszírozási feltételeit kitalálták.
Ma szinte lehetetlennek látszik a feladat, pedig nem az. A minta most nem Párizs lehet, hanem Bécs, ahol a pestihez hasonló építészeti-városépítészeti örökséggel birkóznak. A bécsi városrehabilitációs módszertan szolgált mintául a kilencvenes években, amikor Erő Zoltán és csapata kialakította a Fővárosi Rehabilitációs Alap működését. A rendszer szakmai alapja az akcióterületek létrehozása, és ott a megújítás szereplőinek – kerületnek, intézményeknek, társasházaknak – koncentrált támogatása volt. A program politikailag fontos másik lába, a társasházi támogatások rendszere tette lehetővé, hogy a megújulás pár éven belül az egész Belvárosban érzékelhetővé váljék.
Bécsben azóta sem szűnt meg a rehabilitációs munka, folyamatosan vannak akcióterületek, ebbe a támogatási formába integrálták az energetikai megújításokra szánt pénzt és a funkcióbővítés céljait is. De nem adták fel a városépítészeti célokat sem: az ún. „kis tömbrehabilitáció” keretében akkor kap támogatást a társasház, ha a megújulás keretében a tömb élhetősége is javul. Csökkenti az árnyékoló hátsó szárny magasságát, elbontja az udvari fészert, feltöri a betonburkolatot, összenyitja a kertet a szomszéddal. A „kis tömbrehabilitáció” sziszifuszi folyamat, ahol a tervezők, a város szabályozó hatósága, a rehabilitációs alap, a társasházi tulajdonosok birkóznak, egyezkednek. Nem is hoz olyan látványos eredményt, mint a „ferencvárosi rehab” belső kertjei. De talán még számunkra is járható út.
Azt mondják, azért szeretjük a meséket, mert érzelmileg azonosulunk a hőssel. A legkisebb királyfi hőstettei elhitetik velünk, hogy akár még mi is, akár még a mai kilátástalan helyzetünkben is tehetünk valamit, még sikerülhet.
Szeretem a meséket.