Három kiállítás a Műcsarnokban, 2015. augusztus 11 – szeptember 27.

Szöveg: Petneki Áron

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Egy nagy kiállítás mindig jó ürügyet szolgáltat arra, hogy ne csak az ott látható alkotásokat nézzük és lássuk, hanem hátterüket is szemügyre vegyük. Hát még ha három kiállítás van egyszerre, egymás mellett, egy régióból, de külön-külön témával.
Egy festő, egy szobrász és egy építész életművével ismerkedünk most a Műcsarnokban. Aquila János, Zala György, Jože Plečnik személyét korok és stílusok választják el egymástól, de egyaránt kapcsolódnak a mai Szlovéniához is. És kapcsolódnak a környező vidékekhez is, amibe Zala vármegye és Stájerország is beletartozik.
Johannes Aquila személyét és művészetét Velemér, Bántornya azaz Turnišče, Mártonhely azaz Martjanci vagy Regede azaz Radkersburg gótikus freskói, meg a csak 1968-ban felfedezett fölöstömi azaz fürstenfeldi ágostonos templom falfestményei dokumentálják. Aquila életéről igen kevés forrás szól. Amit biztosan tudunk, a neve és a származása: Johannes Aquila de Radkersburga oriundus. A többi megállapítás művészettörténeti analízisek eredménye, vagy inkább csak hipotézis (pl. hogy építész is lett volna). Leginkább önarcképeit elemezték és vontak le belőle különféle következtetéseket. Ami viszont egyértelmű: volt művész-tudata, erről nemcsak az önportrék, hanem a név-feliratok és legfőképpen a három pajzsos festőcímer tanúskodik.
Zala György kétség kívül a legismertebb a három művész közül. Elég csak kilépni a Műcsarnokból: ott áll a millenniumi emlékmű. Ám a történeti Magyarország tele volt – s sok helyütt van – Zala alkotásaival. Hogy csak néhányat említsünk: az aradi Szabadság-szobor, Erzsébet királyné szobrai, a budai Dísz téri honvédszobor, a Városmajor fái közt megbúvó, a tábori vadászzászlóaljaknak szentelt emlék mellett a sok-sok portré, az Andrássyak és mások síremlékei, sőt a pesti Kossuth téren a Parlamentnél hajdan lebontott, nemrég visszaállításával vitákat is kiváltó két monumentum: Andrássy Gyula és Tisza István szobra is az ő nevéhez fűződik. De jutott Zala szobraiból a császárvárosnak is: Erzsébet királyné síremléke a bécsi kapucinusok kriptájában.
Alkotásait Kostyál László találóan „a magyar történetszemlélet kikristályosodásának” nevezte.
Jože Plečnik, „a karszti ember” már korántsem ilyen ismerős a magyar publikum számára. Munkásságát az építészettörténet valójában a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben fedezte fel újra. A császárvárosban Otto Wagnernél tanult Plečnik életművébe nemcsak a bécsi Brandstätte és a Bauernmarkt sarkán álló Zacherl-ház vagy a „szecessziós neoklasszicitásával” meghökkentő ottakringi Szentlélek-templom, meg a prágai Vinohrady negyed Szent Szív temploma tartozik bele, hanem az épület – tér – víz – kert együttesében gondolkodó prágai várfelújítás, a ljubljanai Žale temető, az egyetemi könyvtár, a Ljubljanica hídjai, a Szent János tér is. Mel Gooding angol művészettörténész szerint „Plečnik mint építész, várostervező és szobrász valójában az eljövendő évszázad univerzális városi ideáját találta fel.”

(A Műcsarnokban 2015. augusztus 11-én elhangzott megnyitó beszéd rövidített változata.)