FUGA, Budapest, 2014. június 13-22.

Kurátor: Istvánkó Bea, az MKE Kortárs művészetelmélet és kurátori ismeretek MA végzős hallgatója
Megnyitja: Sebestény Ferenc építész, a BME adjunktusa, Spengler Katalin szakújságíró, szerkesztő, műgyűjtő
A megnyitó után zenél: Klokk

Témavezető: Mélyi József, MKE Képzőművészet-elméleti Tanszék, egyetemi tanársegéd
Kiállítók és közreműködők:
BME – Építészmérnöki Kar: Jug Mátyás, Steiber Zsolt, Szilágyi Zsombor, Tóth Gergely, Ványa Gabriella, Varga Péter
MKE – Tervezőgrafika szakirány: Lakosi Krisztián, Lakosi Richárd
MKE – Intermédia szak: Szimán György, Tulisz Hajnalka
MKE – Festő szak: Pálinkás Bence György, Pap Emese Dorottya
BME – Ipari termék-és formatervező szak: Barna Gergely, González Marcell, Jakab Renáta, Kádár Máté, Mezőberényi Krisztina
MOME – Design és művészetelmélet szak: Köller Dalma

A Szatellit –módszer, avagy a Magyar Guggenheim című diplomaprojekt kiindulópontja egy fikció: Budapesten megjelenik egy ideális Guggenheim-szatellit, a Magyar Guggenheim. A jelenéssel kapcsolatban feltett kérdés: hogyan ölt mindez alakot a mai Magyarországon?
A projekt munkamódszere három lépcsőből állt. Elsőként képzőművészet-elmélet szakos hallgatók, mint a következő generáció múzeumi szakemberei, egy kérdőív kitöltésével vázolták az általuk ideálisnak gondolt intézmény paramétereit. A projekt második lépcsőjeként elméleti szakemberek felkért csoportja szintetizálta a kérdőívek eredményeit és ezekből alakította ki az ideális intézmény konkrétabb képét.
A harmadik lépcsőben a fiktív intézményt három egyetem hallgatói négy alapvető területen vizsgálták: intézményrendszer, építészet, kommunikáció és gazdasági hatások. A különböző szempontokat a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói elemezték projektfeladatok keretében, melyek eredményeit bizonyos időközönként megosztották egymással, és a fejlemények ismeretében folytatták a munkát.
A kiállítás anyagát egyedi műalkotások, látványtervek, építészeti makettek és infografikák alkotják, melyek egy fiktív intézményt vizualizálnak, illetve annak a szűkebb és tágabb környezetre kifejtett hatását elemzik. Az interdiszciplináris együttműködés keretében megvalósuló diplomaprojekt és kiállítás a fikció határán lebegve keres megoldást valós problémákra.

“Nyirkos, nedves tél volt 2003-ban, amikor Olafur Eliasson Londonba érkezett. A 36 éves dán-izlandi művész, aki nagyméretű szobraival és installációival vált ismertté, egy installációtervet készített a Tate Modern számára, az Időjárás Projektet. A turbina csarnok mennyezetét egy hatalmas tükörrel borította be és párologtatókat helyezett el, amelyeket cukor és víz keverékével töltött meg, így édesen illatozó ködbe borította a teret. A látogatók a padlón fekve figyelték, ahogy egy hatalmas, több száz sárga fényforrásból álló napkorong átvilágít a homályon. Egymástól különálló kis csoportokba rendeződve nézték kis tükörképüket a mennyezeti tükörben. Öt hónap alatt több mint 2 millió ember jött el sütkérezni a ragyogó fényben.
Az Időjárás Projekt világhírt szerzett a Tate Modernnek, amely megnyitásakor, 2000-ben eléggé vegyes fogadtatású volt. Bár az épület mérhetetlenül nagy és impresszív volt, a gyűjtemény kicsi és jelentéktelen. Olafur Eliasson munkája a tökéletes példa arra, hogy a múzeum mivel próbálkozhat. Felhasználva a technológiát és egy művész alkotói képzeletét, létrehoztak egy olyan élményt, melynek megvalósításában a látogatók maguk is részt vettek. Ez volt az újfajta kortársművészet és a közönség rajongott érte. Úgy tűnik, hogy a közönség a kortársművészetet akarja, és a művészek, a műkereskedők és a múzeumok boldogan elégítik ki ezt az igényt. A kortársművészet lett az újgazdagok státusz szimbóluma is.
A virágzó kulturális szektor esszenciális azon tényezők sorában, melyek naggyá (értsd: az emberek számára nagyszerűvé) tesznek egy várost. Egy tavaly publikált kutatás szerint a kulturális szektor erőssége a három legfontosabb vonzerő egyike, a zöld területek és a városi életbe megújulást és életerőt hozó bevándorlók jelenléte mellett.
Valaha a múzeumok valami régi, poros, unalmas, a való élettel aligha releváns képződményeknek számítottak. Ilyesfajta múzeumok még ma is léteznek, de egyre kevesebb marad belőlük. A sikeres intézmények viszont teljesen átalakították a múzeum image-ét. Mára a hagyományos múzeumi tárgyak bemutatása mellett nagyon színes lett a paletta, és az egyik legnagyobb kasszasikerré a kortársművészet vált. Félreértés ne essék, a múzeumok a gyűjtemények őrzői és reprezentánsai, illetve a tudományos kutatás műhelyei maradtak, ugyanakkor nagy közönséget vonzó események és akár egész éjszakás partik helyszínévé váltak még a gyerekek számára is. Többé nem szentélyek, ahol az emberek áhítattal nézelődnek, hanem olyan helyek, ahol tanulni és vitatkozni is lehet, mint az egyetemeken vagy a művészeti iskolákban. Sir Nicholas Serota, a Tate igazgatója szerint a múzeum ugyanannyira fórum, mint kincsestár az emberek számára.
2012-ben az amerikai múzeumok összesen 850 millió látogatót fogadtak a hivatalos adatok szerint. Ez több mint az összes professzionális sportklub és az élményparkok látogatóinak száma együttvéve Amerikában. A párizsi Louvre-nak, a világ legnépszerűbb múzeumának 10 millió látogatója van évente. A kortársművészeti múzeumok között a Tate Modern az abszolút szupersztár évi csaknem 6 millió látogatóval.
Ezek az adatok meglepőnek tűnnek, hiszen az embereknek soha nem volt még annyi választási lehetőségük, hogyan töltsék el a szabadidejüket, mint manapság. Egyesek szerint a múzeumok iránti új keletű entuziazmus a gazdagok igényeinek megváltozásával magyarázható, valamint azzal, hogy a fejlettebb országokban látványosan nőtt a magas iskolai végzettségűek száma az elmúlt évtizedben. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a magasabb iskolai végzettségűek közül sokkal többen járnak múzeumba. Ezek az emberek tudni akarják, hol van a helyük a szélesebb világban, és a múzeumokba mennek útmutatásért.
A szentélynek tekintett múzeum lerombolása a párizsi Pompidou megnyitásával kezdődött 1977-ben. Renzo Piano és Richard Rogers építészek teljesen kifordították az épületet szó szerint is, és metaforikusan is. A szellőzőaknákat és a mozgólépcsőket nemhogy elrejtették volna, de az épületen kívül helyezték el, és élénk színűre festették. Az épületen belül a látogatókat arra bátorították, hogy járjanak be minden részleget az állandó kiállítástól a könyvtáron át az ideiglenes kiállításokig. A múzeum előtti téren zsonglőrök és gólyalábon járó emberek mulattatták a közönséget, mintha hangsúlyozni akarták volna, hogy ez a múzeum legalább annyira a szórakozásról szól, mint a művészet bemutatásáról. Azóta a városok egymással versengve építik az egyre izgalmasabb, egyre vakmerőbb múzeumi épületeket vagy egész negyedeket, hogy kulturális központokként pozícionálják magukat.
A fejlődő világ jómódú országaiban a múzeumi épületek virágkorát éljük, mert a kormányok és, tegyük hozzá, számos vagyonos magánember is ezek révén akar kulturálisan szofisztikált image-et kialakítani. A múzeum pedig a magabiztos erő szimbóluma, illetve a közönség edukációjának egyik fontos módja, valamint olyan tér is, ahol egy fejlődő ország nemzeti narratíváját prezentálhatja. A következő évtizedben több mint kéttucatnyi múzeumokra fókuszáló új kulturális központ építése van tervbe véve, összesen 250 milliárd dollár értékben. Ezek közül számos beruházás már aláírt szerződéssel rendelkezik.
A legtöbbet persze Abu Dhabi épülő múzeum együtteséről hallunk, ahol a Guggenheim és a Louvre szatellit intézményei kapnak helyet. Hasonló kulturális hubok jönnek létre a közeljövőben Hong Kong-ban, a szaud-arábiai Meccában, az albániai Tiranában és a brazil Belo Horizontéban.
Ezeknek az új létesítményeknek jól kitalált hosszú távú vízióra van szükségük ahhoz, hogy a látogatókat egynél több alkalommal be tudják vonzani. A Belső-Mongóliában pekingi építészek által gyönyörűen megtervezett Ordos Művészeti Múzeum példája is bizonyítja, hogy a fantasztikus épület önmagában nem elég a sikerhez. A gáznak és az olajnak köszönhetően Ordos városa gyorsan megnőtt és gazdaggá vált, de múzeuma nem rendelkezik gyűjteménnyel és értékelhető kiállítási tervekkel. Nem csoda, hogy a múzeum közönség nélkül maradt. Ordos példája jó lecke a jövőben épülő új kulturális központok számára.”
/Spnegler Katalin/