Rotterdami Építészeti Biennálé, 2014. május 29. – augusztus 24.

Szöveg: Polyák Levente

The Urban Metabolism, kiállítási enteriőr. Fotó: Polyák Levente

A 2014-es Velencei Építészeti Biennálé egyik legszellemesebb kritikájában Reinhold Martin minden épület alapvető feltételét, a földet hiányolta. Az épület alapjául szolgáló telek – ingatlan – nélkül az épület elemeiről beszélni puszta formalizmus, amely megfeledkezik az építészet gazdasági dimenziójáról – írta Martin. Ugyanez a kritika némileg eltérő hangsúllyal az idei Rotterdami Építészeti Biennáléra is alkalmazható: fenntartható fejlődésről beszélni annak gazdasági, társadalmi és politikai dimenziója nélkül meglehetősen naiv.
A Rotterdami Biennálé (IABR) idei, Urban by Nature címmel megrendezett kiadása a tájépítészet eszköztárához fordult város és természet ellentétének a fenntartható városfejlődésben való feloldása érdekében: ehhez a Biennálé arra a komplex tájépítészeti hagyományra támaszkodott, amely mélyen összefonódik a holland kultúrával. A tájépítészet fogalma Hollandiában rendkívül komplex: a jelentős mértékben tengerszint alatti, a tengertől mesterségesen elzárt területeken elterülő ország az elmúlt évszázadokban a természet kordában tartásának, együttműködő meghódításának különböző formáit dolgozta ki. Jó példa erre a mezőgazdaság: a háború utolsó éveiben jelentkező éhínség tapasztalata nyomán kibontakozó mezőgazdasági modernizáció néhány évtized alatt a világ második, Európa első mezőgazdasági exporthatalmává tette a kis északnyugat-európai államot.
A Biennálé alapgondolata, hogy a világ környezeti problémái a nagyvárosokban sűrűsödnek össze – a megoldásukat is a nagyvárosokban kell keresni: az energetikai átmenet, a klímaváltozás, a biodiverzitás és a természetes erőforrások kérdéseit várostervezési feladatként kell kezelni. Város és természet romantikus különválasztása egyébként sem fenntartható: az antropocén korban az ember tevékenysége olyan mértékben befolyásolja a földi atmoszférát, hogy nincs természet emberi beavatkozás nélkül, nincsen természetes egyensúly, amelyhez vissza lehetne térni. Ebben a helyzetben a tervező szakmák feladata, hogy hatékonnyá, rugalmassá és ellenállóvá tegyék a városi tájat, amelyet Dirk Sijmons, az IABR kurátora különböző tájelemek (beépített zónák, infrastrukturális elemek, bányák, mezőgazdasági és természetvédelmi területek) összefonódásából létrejövő „városszőnyegnek” nevez. Sijmons szerint erre a feladatra a tájépítészet a legalkalmasabb, amely hagyományosan társadalom és természet, város és vidék között helyezkedik el, azok között közvetít. Törekvése érthető: a Delfti Műegyetem Tájépítész Karának dékánjaként érdekelt abban, hogy a kortárs kihívások egyik főszereplőjeként saját diszciplináját láttassa.