Két világváros művészete Schieletől Groszig, Bécs Belvedere, 2014 tavasz

Szöveg: Szegő György

Georg Grosz: Az utca ritmusa, 1918 © Belvedere

1945 után Párizs New York festőivel indított el egy olyan összehasonlító tárlatsort, amit a Belvedere 2007-es Wien–Paris kiállítása is folytatott. Immár szabad akaratból, mert az elsőről mára kiderült, hogy a CIA oroszlánrészt vállalt szervezéséből. Igazi szenzáció az 1995-ben rendezett Berlin-Moszkva 1900-1950 című tárlat volt, amely az orosz-szovjet és német művészet kölcsönhatásáról, a 20. század „nagy” kulturális áthatásairól szóló mustra volt.
A Belvedere tavaszi tárlatán nincs új szenzáció, de a két német nyelvű metropolisz kulturális forradalmainak párhuzamai és különbözőségeit látványos módon emelik ki. Nem mellesleg a 400 oldalas, jól felépített katalógus segítsége is számottevő. Az időhatárokat a szecesszió 1890-es éveitől a nácik hatalomra jutásáig terjedő bő negyven év művészete jelöli ki. Az egyik kiindulópont a bécsi szecesszió. Ennek a fejezetnek eddig alig ismert berlini kiállítása most kulcspozícióba került. A berlini Hohenzollern-házban Hermann Hirschwald gyűjtő és műkereskedő 1904-5-ben Wiener Secession márkanévvel rendezett kiállítás-vásárt, amelynek vezető művészei a Wiener Werkstätte iparművészei, Josef Hoffmann és Koloman Moser voltak. Újdonság, hogy ez a kiállítás-architektúra megelőlegezi a főmű brüsszeli Palais Stoclet (1905-11) belső kialakítását.
A Másik Bécs című kiállítás-egység a világváros szociális palettájáról a nyomort idézi Hermann Drave szociofotóival, Käthe Kollwitz bécsi gyerekeket az 1920-as spanyol-járványból kimenteni szervező plakátjával. Ugyanekkor a berlini miliőt még jobbára a naturalizmus és az impresszionizmus jellemzi. De a másik főtéma mégis az Expresszionizmus, amelyben mindkét város művészei kritikus hangon vizualizálják az első világháború poklát. Ekkoriban az összeomló Habsburg-birodalom mindkét fővárosából, Bécsből és az 1919-es kommünt feledni kívánó Budapestről egyre több művész és értelmiségi menekül/települ át a felpörgő Berlinbe. A híres bécsi lapok – Ver Sacrum, Fackel – helyett immár a berlini sajtó a mértékadó, többek között a Sturm művészeti folyóirat vagy a legendás Berliner Tageblatt. Utóbbinak vezető feuilletonistája az osztrák-magyar Alfred Polgar (Pollák). A blokk egyik csomópontja az ugyancsak magyar vonatkozásokkal teli modern zenei élet és ennek képzőművészeti kerete. Megkerülhetetlen itt a Max Oppenheimer-oeuvre, tőle a modern zene apoteózisaként megfestett főmű épp a Belvedere tulajdona.
A harmadik tétel centrumában ismét talán inkább Bécs áll a dada művészetével és a bécsi kinetizmussal. Ebben a blokkban kulcsfigura a bécsi – később amerikai – Friedrich Kiesler, aki a soha ki nem teljesedő szürrealista architektúra szinte egyetlen, de annál jelentősebb képviselője. A vezető képzőművészek – Georg Grosz, Hannah Höch és Raul Hausmann vagy Moholy-Nagy László – azért újra „berliniek”. A bécsiek emblematikus művészei: Johannes Itten, Kassák Lajos, Friedl Dicker és Erika Giovanna Klien. Kevésbé köthető egyetlen metropoliszhoz Naum Gabo vagy Bortnyik Sándor pályája. Az említett Berlin-Moszkva tárlat lexikális igényű katalógusához hasonlóan itt is van egy életpályákat összefoglaló, hiánypótló adatokkal szolgáló függelék – betűrendes regiszterrel – amely fontos kézikönyvévé emeli a katalógust.
A zárótétel a Neue Sachlichkeit művészetét villantja fel, Christian Schaddal a tárlatrész középpontjában. Itt kerül centrumba az az Albin Egger-Lienz is, akinek most a Leopold Museum Csakazért is művészet! című kiállításán megrendítő, freskószerű művei láthatóak (l. MÉ 2014/5). A berlini és bécsi modernek kulturális karikatúráit is mellékelik. És végül a katalógus emléket állít Alfred Polgárnak, aki az Osztrák-Magyar Monarchia budapesti/bécsi magas-műveltségének egyik utolsó mohikánjaként a máig irányadó feuilleton műfaj egyik megteremtője az európai sajtóban.

(A kiállítás a Berlinische Galerie Museum für Moderne Kunsttal koprodukcióban készült, 201 őszén Berlinben rendezik meg)