Velencei Képzőművészeti Biennálé 2009

Az idei, 53. Velencei Képzőművészeti Biennále hívószava − Making Worlds − a közelmúlt hagyományainak megfelelően eléggé nyílt, trendi és semmitmondó ahhoz, hogy szinte bármely művet, témát, nemzeti pavilont mögé lehessen sorolni. Hisz mindenki él a maga világában, a világok találkozása elég sok konfliktussal jár, a történelem birtoklásával a múlt világát is alakítjuk, s valamit a közös világunkról, jövendőkről is gondolunk. Ha nem is túl sok jót.
Ha van, volt egy-egy biennálénak karaktere, az többnyire utólag körvonalazódott, ahogy az ott megfogalmazódott új formák, koncepciók és eszmék továbbhullámzottak a művészeti színen. Így lett meghatározó annak idején az amerikai pop art velencei áttörése, vagy így vált fontossá a modernizmus utáni művészeti perspektívákat vázoló „alkimista” biennále.
A mostani milyenségéről korai még beszélni, hisz a szakértő nézők is legfeljebb olyasfajta megjegyzéseket szoktak elejteni: az előző jobb volt, esetleg ez vagy az a pavilon melyik korábbinak a folytatója, utánzója. De már csak azért sem lehetséges az „egészről” bármit mondani, mert a Biennále bejárhatatlanná kezd növekedni. Ha maga az eredeti kiállítóhely, a Giardini nem is bővül, de a mind fontosabbá váló hajóépítő műhely, az Arsenale területen megint újabb csarnokokat takarítottak ki a képzőművészet számára, és a városban is több mint félszáz palota, terem, zug viseli a Biennále emblémáját. Nem is beszélve a spontán utcai plakátozásokról, stencilekről, akciókról. S mindig akad köztük szellemes is. „Itt nincs művészet” − hirdeti az egyik híd feljáróján egy kézzel írt plakát, s a túlsó parton persze azt: „Itt sem”.
Míg az utcai kezdeményezések célja a Biennále kritikája, addig a pavilonok és kiállítások nyilván a közös kortárs kánonon dolgoznak a maguk javára. A helyzet sajátos: míg húsz vagy harminc évvel ezelőtt is egyazon „sportágban” mérkőztek az egyes nemzetek „versenyzői” (a festészetben vagy a szobrászatban), mára egy-egy új sportág feltalálása, azaz egy sosem látott technikai megoldás, ötlet figyelmet tud magára vonni a Biennále − szó szoros értelmében vett − hangzavarában. Ilyen idén például a lengyel pavilon (s ilyen volt tavaly is, az építészbiennálén). Most Krzysztof Wodiczko installációja árnyakból és hangokból épül. A sötét termet áttetsző boltíves, tejüvegszerű anyaggal fedett nyílások övezik. Az üvegen túl a fény mozgó embereket világít meg, akik egy-egy pillanatra az üveghez kerülnek vagy odaszorulnak, s homályos körvonaluk így élesebbé válik. Hangjuk, a hétköznapi beszélgetésfoszlányok is tompán szűrődnek át sötét terünkbe. A gondolat, hogy az ideák és valóságok felfoghatatlanul távol kerültek tőlünk, s árnyaik is alig értelmezhetőek, más műveken is felbukkant idén, de a lengyel változat a leghatásosabb.
Ugyancsak hatásos az észt pavilon. A kiállítás fókuszában a Bronz Katona áll, az a köztéri szobor, amely a jelentős számú észtországi orosz kisebbség számára a hős múltra való emlékezést testesítette meg, s amelynek két évvel ezelőtti áthelyezését utcai zavargások követték. Kristina Norman idén elkészítette és hatósági egyeztetés nélkül köztérre helyezte a bronz szobor aranyszínű másolatát. Ahogyan várható volt, az utca embereinek többsége tudomást sem vett a művészetnek tekintett, de az adott helyzetben csak politikai kontextusban értelmezhető gesztusról, az érintettek számára alkalom nyílott a megemlékezés nyilvános előadására szavakkal és virágokkal, a hatóság pedig intézkedett. Minderről a hivatalos észt pavilonban gondolkodhatunk el. A kiállítás katalógusában a művésznő megrázóan vall a maga észt és orosz kötelékeiről, az egyén számára adódó politikai válaszok reménytelenségéről. Az az eljárás, hogy egy mű „bejárásához” hosszú feliratokat kell elolvasni a kiállítóteremben, vagy gondosan tanulmányozni kell a katalógust is, vagy fel kell menni a netre − egyre elterjedtebb. Ugyanakkor Kristina Norman metaforája, amely ezt sok-sok ellentmondással és történelmi sárral terhelt élethelyzetet művészeti kontextusban a néző számára is jelenvalóvá kívánja tenni − mégsem meggyőző. Elsősorban műként nem az. Hiszen függetlenül az eszközöktől, a változó technikáktól, a művészet alapja − a világteremtés, a megformáltság, az átélhetőség − nem változott. Hasonló benyomásokat szerezhet a néző a hasonlóan komplex problémákat érintő, s hasonlóképpen megoldatlan magyar vagy tajvani pavilonban.
Az összefoglaló kijelentések helyett, hogy ugyanis fölerősödőben van a történelmi-politikai érdeklődés vagy épp ellenkezőleg, a minimalizmus (valószínűleg mindkét tétel meggyőzően bizonyítható), a kritikus, s valószínűleg a néző is a sok ezer munka közül megindokolhatatlanul egy-egy mű mellett elakad, hosszasabban szemléli, az emlékét elviszi magával. Jómagam például kétszer is végigültem Dominique Gonzales-Foerster videóját, amely valójában nem szól másról, mint hogy a művésznő miért tartotta megoldhatatlannak, hogy szerepeljen a mostani Biennálén. Tekintete és kézmozdulatai költői finomsággal és közvetlenséggel elvezetnek egyetlen ember vívódásaihoz. És a nagy zaj ellenére lehet rá figyelni.

Bán András