EXPO Milánó, 2015. május 1 – október 31.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna, Szegő György

A német pavilon. Fotó: Szegő Hanna

Az 1851-es londoni világkiállítás grandiózus, 564x124x40 m-es Kristálypalotája „minden nemzetek ipari vívmányait” mutatta be. A bemutatóban 20 magyar cég is részt vett – a herendi Fischer gyár, vagy Kossuch János üveggyárának termékei aranyérmet kaptak. A 2015-ös milánói világkiállítás egymillió m²-nyi mustrájának témája: „Táplálni a Földet, energiát adni az életnek”. Az idei EXPO 145 országot prezentál, ezekben él a Föld lakosságának 94%-a. Igen sokan éheznek. Ferenc pápa zöld enciklikát bocsátott ki, Áder János pedig az Al Gore által kezdeményezett, év végi párizsi SOS-klímacsúcs egyik főszereplője lesz. Fontos gondolatokat fogalmaznak majd meg – az EXPO mindehhez csak látvány, spektákulum.

Hat hónap alatt mintegy húszmillió látogatót vár a világkiállítás, így természetesen számít, mi a főtéma. Az EXPO rendkívül összetett – antropológiai, történeti, kulturális, esztétikai, tudományos-technológiai és orvosi – horizontja mögött a világgazdaság diktál. Az exponált hét főtéma: tudomány és technológia az élelmiszerminőségért és -biztonságért, tudomány és technológia a mezőgazdaságért és biodiverzitásért, innováció a mezőgazdaság/élelmezés ellátó-láncban, egészséges táplálkozás-oktatás, étel + jobb élet, étel + kultúra, együttműködés az élelmezésben.
Mindezt egyetlen ország sem képes átfogóan megragadni. Egyedül Németország kínál olyan „csodák palotáját”, amelyben az interaktivitás nem trendi blöff. A sokfelől érkező, sokféle kultúrájú és életkorú látogatót játékos didaktikával okosan vonja a téma bűvkörébe, ez bravúros kurátori-kiállítástervezői teljesítmény: 5 000 m2-nyi területen 400 segítő 15 nyelven támogatja a tréfás tanulást (a kurátor: Dietmar Schmitz). Inkább az érzékekre ható, az európai nézőnek kicsit csiricsáré, de igen célratörő látványosság az újgazdag Azerbajdzsán pavilonja. Plexi geoidjának felső emeletén August Sanders fotográfus Mesterségek sorozata nyomán készült mai mesterek, szakmák videói futnak – megragadó antropológiai mese.
Az Egyesült Arab Emirátusok pavilonja pozitív és negatív leg-ek esettanulmánya. A Foster + Partners építésziroda sivatagi tájat, homokdűnét formázó prefab betonplasztikája szép organikus cyber-architektúra. Ugyanakkor a pavilon belsejében közzétett tudományos vízió, amelyben egy sivatagi algából vizet fakasztó, állítólag fenntartható energiaforrás működtette Paradicsom jövőképével találkozunk, a Nagy Testvérnek a folyókat forrásaik felé visszafordító tervéhez hasonló nonszensz. A projektek, amelyek az emirátusokat az olajvagyon bevételeiből gigantikus világrendezvényeket fogadó mega-oázisokká alakítják, minden elemükben az EXPO 2015 által meghirdetett ökológiával illetve ökonómiájával ellenkező, eszetlen irányt propagálnak.
Hasonló tájképi analógiára épít a Kína pavilonját tervező Yichen Lu. A forma egyszerre emlékeztet dombos tájra és szélben hullámzó gabonatáblára. Júniusra learatták, így most sárga büdöske-mező veszi körül a bejáratnál sorban állókat. Belül viszont – fregoli-kabátként – az erőltetett menetben iparosodó ország felhőkarcolóinak bábeli hübriszét láthatja a néző. Kína imponáló képeslapja olyan fejlődésminta, amely tán az egész világot a vesztébe rántja.
A Le Corbusier Ronchamp-i kápolnáját megidéző koreai pavilonban fantasztikus táncot lejt két robot. Egymás karjaiba omlanak, majd szétválnak. Roppant tenyereiken két LED-képernyő, melyeken az élelmiszertechnológia mikrovilágát „elbeszélő” animáció fut. Elegáns cirkusz. A roppant méretű pavilon javát gasztronómia és népművészet turistacsalogató közhelyei töltik ki.
Brazília a távol-keleti gazdasággal és fejlődésrátákkal vetekedő nemzetgazdaság; lakói a napi hírekkel ellentétben – a pavilon „elbeszélése” alapján – tudatában vannak az éghajlatváltozást befolyásoló zöldvagyonuk értékével. Kiállításuk emberléptékre lebontott didaktikus öko-szemlélete nem mond ellent a méltán világhírű brazil fotósról, Sebastiao Salgadóról készült – nálunk is látható – Wim Wenders-filmben megfogalmazott felelősségvállalásnak. A pavilonba (terv: Studio Arthur Casas és Atelier Marko Brajovic) egy feszített kötélmezőn lehet feljutni, az imbolygó járófelület érzékelteti a földi ökoszisztéma esendőségét.
A többi afrikai és amerikai kakaó- és kávétermelő monokultúra az önpusztítás riasztó kényszerpályáját ünnepli. Külön pavilonja van három, nemzetek feletti korporációnak is. Az egyik a Nutelláé. Malajzia például pálmaállománya 90%-át elveszítette a nagy bizniszben, hogy mogyorót termelhessen – futja is nekik mutatós pavilonra.

Az angol pavilon. Fotó: Szegő György

Az egyik, képben és tartalomban leghatékonyabb országbemutató Nagy-Britanniáé. A legelők mezei virágaival körülvett fém méhkaptár-konstrukció (Wolfgang Buttress terve) bepillantást enged a méhek társadalmának működésébe, és kimondatlanul, de közérthetően a méheknek az emberinél „intelligensebb” társadalomszervezését, az összefogás erejét kínálja ember és környezete viszonyának megmentéséhez. E pavilon szomszédja Magyarország. A főhomlokzat nagy vörösréz „sámándobja” egy „bárkában” folytatódik. (A meg nem valósult pályázatnyertes terv zsűrijének tagjaként nem értékelhetem a pavilont, de megjegyzem: vízkerékkel több ország is előállt – pl. Belorusszia, ahol a vizet LED-képernyős hengerfelülettel helyettesíti.) A magyar kiállításon a természetfotósok fantasztikus képei a biodiverzitást dicsérik. A vízi fauna és a fürdőélet sokszínűségének felmutatása szép terv, a sámánrítusok és a kávéházi kultúra közös megidézése már bizarrabb párosítás. Külön-külön izgalmas témák, csak a speciális pavilon nem kínál ennek hatékony keretet. De a rendezvény-színpad széki táncai és az új design-zongora koncertjei termékeny feszültséget adnak az ország imázsához. Sok pavilon él a miénkhez hasonló kettős, régi-új önkép bemutatásával. Ezért a „sámán” projekt lecserélését nem igazolja a megvalósult kiállítás-alternatíva: nem vagyunk elég „különlegesek”.
Amint nem különlegesek azok a pavilontervek sem, amelyek függőleges kertekkel operálnak. Ilyen az USA pavilonja vagy Izraelé. De utóbbiaknál a trendi élőkép mögött, a pavilonban elmesélik azt a mára már történelmivé lett innovatív öntözés-technológiát, mely takarékosságával a világ számára modellértékű példa. A kertet használják Vietnam és Japán pavilonjai is (Vo Trong Nghia, ill. Asushi Kitagawara tervei), ezekben a mesterséges fák és a természetes növények szimbiózisa teremt vonzó képet. De parkot, falusi főteret formáz Hollandia is, egy átlagos holland település sör- és sajtárus-bódéival, caroussel-jével ellenpontozva a nagy architektúrákat. Innovatív irányt mutat itt egy 3D nyomtató-robot kis sátra: az automaták forognak, „az alkotó pihen”.
A leginkább megformált építészet-design egységet Itália pavilonja teremti meg, melynek tervét a Nemesi & Partners teamje jegyzi. Az óriási hófehér, lekerekített élű kocka lábakon áll, felülete madárfészket mintáz; a pekingi stadionra emlékeztet. Belső udvara egyszerre intim és lélegzetelállító léptékű. Az EXPO látogatók nagy része bennszülöttként itt áll sorba. Az olasz design legjavát idéző megformáltság imponáló teljesítmény; e pavilont a cardo és decumanus főtengelyek célpontjában, a rövidebb főutca végén, mintegy „megérkezésként” pozícionálják. Mellette, egy tó közepén bio-forma torony „virágzik”, álló nap a „Mambo italiano” refrénje megy, amit a tömeg korosztálytól függetlenül átél – önazonosság erejétől duzzadó népünnepély esti koncertekkel, nemzeti színű pirotechnikával.
A hossztengely nadrágszíj-telkein áll a nemzeti pavilonok 90%-a. Ez eredményezi, hogy az egész áttekinthető, és egyenrangúságot ad a kiállítóknak. A nagy kereszteződésben Libeskind négyes sarokplasztikája, a „quattrofontana”. Az itáliai urbanisztika jó vásár-alaprajzot eredményez.
Az EXPO-terület utóhasznosítása a Fair Milano szomszédsága miatt reális jövőkép. Mindenesetre a két területnek az EXPO zárása utáni egyesüléséhez és a környék fejlesztéséhez már megépült egy metróvonal. A nemzetközi beruházás később így nem amortizálódik nullára. Ráadásul egy korábbi, a városbelsőben elhelyezett az 1906-os EXPO területét szanálták, ahol jelentős infrastruktúra volt adott – itt Tri Torri CityLife néven városi léptékű luxus ingatlanfejlesztésbe kezdtek. Marketingjét erősíti, hogy a tervezők, Daniel Libeskind és Zaha Hadid jelentős részben már át is adták a negyedet. Az EXPO Milánó 2015 elő- és utótörténete mindenesetre tanulságos egy olyan országban, ahol a nagyberuházások jó része derékba törik.