Szöveg: Szegő György

Sevilla, Expo pavilon, fotó: Geleta László

Az egyiptomiak gondolkodása életadó erőként tisztelte az északra igyekvő Nílust, ami transzcendens tengelyként határozta meg térképzésüket. A folyótól nyugatra építették a szent várost, és keletre a jelen és a jövő városát. Nyugatra, ahol a nap lemegy, építették a csodálatos templomaikat, és odavitték a halottaikat is, míg keleten az élet funkcióinak építettek. Miért? Mert még elevenen élt bennük a bűnbeesés előtti állapot, és úgy gondolták, hogy kapcsolatban kell maradni azokkal a lényekkel, akik egy mindent átalakító, irtózatos metamorfózis következtében eltűntek a szemük elől. Sakálfejű, sólyomfejű, macskaarcú férfiak és nők környezetébe vitték a halottaikat azért, hogy átvigyék őket az Édenbe, abba a világba, amit sajnos el kellett hagyniuk. Minden igyekezetük arra irányult, hogy összekössék ezt a múltba szakadt, de a szívükben még élő, létező világot azzal a világgal, amit a mindennapokban élniük kell. Azt mondták, ami fenn van, az van lenn is, s ami lenn van, az van fenn is. Nem voltak hajlandók tudomásul venni azt, hogy – a későbbi fogalmazás szerint – a bűnbeesés megtörtént. A teljes egyiptomi társadalom ebben a tudatban élt sok ezer éven keresztül.