Szöveg: Makovecz Imre

Makovecz Imre rajza az Atlantisz-sorozatból

Ha valaki a soha nem látott Forum Romanumot a perspektíva törvényei szerint megrajzolja – oly tökéletesen, mint Piranesi –, és az embereket tízszer kisebbre rajzolja, mint a valóságban, a régi Rómáról olyan képet kap, mintha Rómát óriások építették volna, több ezer évvel Róma megalapítása előtt.
Ha valaki a Vesta-szüzek templomát háromnegyedig a földbe ásva ábrázolja, hogy a földfelszín az akantuszleveles oszlopfejek alatt húzódik közvetlenül, s az oszlopok egyetlen kannelurájának szélességét kiterjesztett karjaival csak újheggyel éri el az ember, s az architrávon megtelepedett akácfa útszéli gaznak látszik, szavak nélkül is azt állítja, hogy Róma nagyságáról fogalmunk sincsen, fénye elenyészett a felejtés sötét szakadékában, s a jelenkor egy hedonista kis féreg – az elődök hatalmához képest. Pedig akármelyik észak-amerikai nagyváros léptékrendszere jóval elrugaszkodottabb az antik Róma méreteihez viszonyítva. Csakhogy más eredményt hoz, ha egy levelesfejű oszlop, vagy ha egy építőkocka lesz kétszáz méteres. Az egyik a természetet átalakító titán képességeit sugallja, a másik az aranykort ígéri. Valójában azonban mind az elődök nagysága, mind a globális társadalom ígérete inkább délibáb előttünk.
A mi valóságunk személyiségünkben meghasadt szakadék csupán, melynek mélyébe nem látunk bele. Megkapaszkodunk egy-egy kiálló kis platón a szakadék peremén, onnan nézünk, mintegy álomban lefelé, s a léptékzavarban – önmagunk helyzete miatt – nem vesszük észre, hogy a valóságban virágos réten állunk a Forum Romanumon vagy egy pannon város helyén. Nem riaszt se mélység, se magasság, szemünkön át Isten, a világmindenség ura látja önmagát.
Jogunk és lehetőségünk meghaladja képességeinket. Megfeledkezünk szakadékainkról, elfelejtjük Rómát, még a néhány perccel ezelőtt itt járt Ybl Miklóst is, és nem hiszünk se Kosztolányi Dezsőnek, se Borgesnek, annak se, aki él, és egy szempillantás, egy mozdulat elég, hogy újra a mélységbe meredjünk, s felejtsünk napsütést, biztonságot, bármit, ami létünk nyugalmát biztosíthatnánk, szívesen felejtünk Rómát, mindent.(…)
Ki tudja?
Sokan élünk időszakadékban. A templom épül. Nagyobb, mint ami dukálna a peremen, ahol meghúzódunk.
Egy nagyított, belső és elfeledett Forum épül, most éppen Százhalombattán. Lélekbuborék, melynek belső falán zuhog az eső, és tombol a szél.
Ülök a lerombolt Karthágó egy házának tornácán.
Valaki, akit oly jól ismerek és szeretek, egy pohár italt hoz, beszélünk, hangtalan és elfeledett mondatokat, az ereszről ömlik a víz, az udvar bokrai hajlonganak az esőben. Áttűnik a kerten a Via Appia, és Odoaker mosolyogva elfordul a délutáni idilltől, Rómára emlékezik. Mikor van most? – kérdezi újra Borges, a vak….”