Múltra épülő jövő: Esztergom

Szöveg | Text: Prokopp Mária

A Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti és Művészetelméleti Tagozata 2024. november 13-án Magyar Vatikán. Múltra épülő jövő – Esztergom címmel konferenciát szervezett a két tagozat vezetője, Salamin Ferenc építész és Dr. Solymosi-Tari Emőke zenetörténész irányításával. A szakmai felelős Prokopp Mária művészettörténész volt. A tanulmány a konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata – a szerk.

A Nyitra megyei rudnói és divékújfalusi Rudnay Sándor (1760–1831) erdélyi püspök 1819-ben hercegprímási kinevezést kapott. Ezt a méltóságot a Magyar Királyság egyházi vezetője viselte, aki egyúttal a király, az államfő helyettese volt 1000-től 1949-ig – vagyis az államfő után az ország első közjogi méltósága. Székhelye az államalapító Szent István királyunktól kezdve Esztergom volt. 1543-ban azonban a török hódítók elől nyugatra, Nagyszombatba és Pozsonyba
menekült, amely város a török hódoltság 150 éve alatt és egy ideig utána, főképpen a 17-18. században a Magyar Királyság fővárosaként, reprezentatív paloták sorával jelentős európai kultúrközponttá alakult Bécs, a császárváros közelében. Az ottani új prímási palotát Batthyány József prímás építtette Melchior Hefele jeles építésszel 1777 és 1781 között, első emeleti tükörtermei a versailles-i híres Tükörfolyosót idézik. A palotakápolna freskóit a jeles osztrák barokk festő, Franz Anton Maulbertsch készítette. Ezt a fényes palotát hagyta el Rudnay Sándor 1820-ban, amikor bevonult Esztergomba, ahol a kiégett középkori székesegyház és a
királyi-érseki palota romjai közelében az osztrák katonaság számára emelt barokk templom és kaszárnya állt. Esztergomba ugyanis a török hódítók 1683. évi kiűzése után – szemben a többi magyar püspöki székhellyel – nem térhetett vissza a főpap, az érsek, és a 150 évnyi pusztítás után nem kezdhetett új építkezésbe, helyreállításba. Esztergom fontos katonai állomást jelentett az osztrák császárként a magyar királyi koronát is viselő Habsburg uralkodóknak. Rudnay előtt, 1761–1765 között már gróf Barkóczy Ferenc prímás is visszaszerezte Mária Teréziától a Várhegyet, de halála után a királynő visszavette és ismét katonai területté nyilvánította. Rudnay, okulva az eseten, nagy elszántsággal telepíttette vissza 277 év után az ország prímási székhelyét Esztergomba. Eltökélt szándéka
volt, hogy Bonaparte Napóleon bukása után, Európa új hatalmi rendeződése éveiben a magyar prímás Mohács előtti európai tekintélyét kell bemutatnia a világnak az esztergomi Várhegyen. Ennek értelmében fogalmazta meg a Magyar Sion, a Magyar Vatikán gondolatot és annak építészeti megjelenítését. Ez az elnevezés jelentette a választott nép, Izrael szent hegyét, ahol Isten szólt Mózeshez, vagyis a magyar katolikus egyházat a krisztusi kősziklára építve kívánta megújíttatni, a 800 éves Róma-hűsége jegyében. S mint igaz hazafi és közjogi méltóság, tudta, hogy ezzel is jelentősen segíti az ország politikai talpra állását. Igen bátor tett volt ez 1819-ben, amikor Habsburg I. Ferenc király (1792–1835) Napóleon legyőzése után, 1815-ben az orosz cárral és a porosz királlyal együtt  megalakította a Szent Szövetséget, s éreztette a magyar rendekkel, hogy már nem szorul a támogatásukra. Egyre ellenségesebben kormányzott. A magyar országgyűlést sem hívta össze az 1811-12-i pozsonyi országgyűlés után. Rudnay Sándor elhatározása nem ismert akadályt. Hihetetlen gyorsasággal és lendülettel, nagy műveltséggel és rátermettséggel kezdett hozzá az új magyar egyházi központ megépítéséhez. Egyetlen év alatt elérte, hogy kivonják a osztrák katonaságot, és
a bécsi császári Udvari Építési irodánál megszerezte az engedélyt a Várhegy középkori és reneszánsz királyi és érseki palotáinak és templomainak, azok török hódoltság alatt rommá lőtt maradványainak az eltakarítására és az ország új egyházi kormányzóságának, a Magyar Vatikán építészeti egységének a  felépíttetésére. S miután Rudnay megismerte Bécsben a császári Építési Hivatalban dolgozó, kismartoni születésű két jeles magyar építészt, Kühnel Pált és az
unokaöccsét, Packh Jánost,1 akik a prímás kérésére pompás tervvázlatokat készítettek a Magyar Vatikán építészeti együttesére, azt is elérte, hogy ő maga lehessen az esztergomi építkezés teljhatalmú irányítója. Hihetetlen gyorsasággal indult el a munka, már 1822-ben letették az új székesegyház alapkövét Kühnel és Packh építészek közös terve szerint. Ez a koncepció kitűnően egyesítette a római Vatikán- dombon a 17. században a pápák megrendelésére kialakított
barokk stílusú Bernini-kolonnádok mélyen szimbolikus gondolatát – amely az Egyház két ölelő karját jelenítette meg a Szent Péter székesegyház előtt – az európai klasszicizmus legkorábbi, legtisztább és a hazai földben gyökerező törekvéseivel. A magyar egyháznak a római pápasághoz fűződő 800 éves szoros
kapcsolatának megjelenítése a Magyar Vatikán építészeti együttesén minden bizonnyal a megrendelő Rudnay prímás kívánsága volt az építészek felé. Ennek a tervnek további nagy érdeme az esztergomi Várhegy hegyszínéhez való kiváló alkalmazkodás, amely főképpen a fiatal Packh Jánosnak köszönhető, aki 1821-ben Esztergomba költözött. Ő volt az, aki megértette a megrendelő prímás kívánságát, hogy az új építészeti együttes jelezze az ország szívét, vagyis legyen ismét a Duna, Európa egyik legnagyobb folyama mentén az ún. Kis-Duna-kanyarban a magyar egyház központja, amely nemcsak a természetes védelmet jelenti a Várhegy három oldaláról, hanem messze földről is látható. Ugyanis sem 200 évvel ezelőtt nem volt, de még a 21. században sincs Európában kiemelkedő magaslatra épült székesegyház. Ezért mélyíttette Packh a hegy szintjét 13 méterrel alacsonyabbra, egészen a szikláig, hogy biztos alapokon álljon az új, 100 m2-es kockába foglalt székesegyház. S jelezze egyúttal a Magyar Királyság közép- és reneszánsz kori kiemelkedő szellemi, művészeti és politikai európai nagyságát is.
Az együttes központja a székesegyház, amelynek két homlokzata van, a keleti és a nyugati. A Duna felé néző nyugati homlokzat utal a középkori főbejáratra, a keleti pedig, amely ünnepélyes, antik portikuszával a város felé fordul, a lebontott várfal helyén áll. Az egykori várárok felett átívelő széles rámpán fogadja az örömteli ünneplőket. Itt, a portikusz és a rámpa alatt, szerényen húzódik meg Rudnay prímás 1824. évi, egyszerűségében is művészi klasszicista diadalíve,
amely az akkor már öt éve folyó hatalmas építkezést irányító főpap tiszteletére készült. Ő volt az a nagy műveltségű egyházfi, aki a romok gyors eltakarításánál is figyelmet fordított a művészi hírnevünket igazoló, középkori és reneszánsz faragványok megőrzésére és könyv alakban való megjelentetésére is.2 Rudnay a sziklára építtetett Bazilika altemplomát 1823-ban remekművű, egyiptomizáló stílusban alakíttatta ki. Bakócz Tamás bíboros prímás, konstantinápolyi pátriárka 1507-re felépített, az itáliai centrális reneszánsz téralkotás betetőzését jelentő sírkápolnáját – amelyet Michelangelo fiesolei munkatársa, az építész és szobrász
Andrea Ferrucci tervezett és jelenített meg – Packh János zseniális terve szerint3 1823-ban bravúrosan áthelyeztette. Méltán tartjuk ezt a nagy tettet nemcsak a hazai, de az európai műemlékvédelem egyik kimagasló tettének!4 A templom oldalfalai már a kupoláig emelkedtek. S mindez öt év alatt valósult meg!
Elkészült a templom északi, Szent István első vértanú tiszteletére épült oldalkápolnája is, amely a Géza fejedelem által építtetett Szent István vértanú temploma emlékét idézi. Itt keresztelték meg Szent Istvánt még gyermekkorában, majd később itt tartotta az esküvőjét Gizella császári hercegnővel. Rudnay ennek a kápolnának az oltárát, Szent István első keresztény vértanú hősiességének ábrázolásával, az azokban az években Rómában a jeles klasszicista szobrász, Thorwaldsen műtermében dolgozó magyar szobrászra, Ferenczy Istvánra bízta, akit Kazinczy Ferenc is nagyra becsült. Ferenczy egy egyszerű lakatosmester fia volt. Pénz hiányában gyalog ment Rómába, ahonnan remek művészi érzékkel válogatott kisplasztikai gyűjteménnyel tért haza, ennek jelentős részét ma a
Szépművészeti Múzeum őrzi. Az esztergomi új székesegyház oltárán Ferenczy István nem a megkövezés brutalitását ábrázolta, hanem – Rudnay kérésére – a keresztény ember biztos reményét, amit nem lehet megtörni. A hófehér márványból alakított fiatal István a kövezés során ugyan térdre esik, de máris felfelé tekint, a jobbját is felfelé nyújtja Istenhez, aki fénylő aranysugarak között angyalt küld hozzá a égből, hogy átadja neki az örök boldogság hervadhatatlan
babérkoszorúját. Ez Rudnay prímás üzenete a mai ember számára is: ez a biztos hit éltessen mindenkit. Nem kétséges, hogy a magyar reformkor kezdetén ez a lendületes és színvonalas építkezés, a párhuzamosan készülő képzőművészeti alkotásokkal együtt, az 1820-as évek Európájának egyik legjelentősebb
művészeti teljesítménye volt. S ez a Kárpát-medence egész területét magába foglaló Magyar Királyság összefogásának eredménye volt. A kor történelmi körülményei, az ország helyzete a Habsburg uralom alatt – főképpen a Szent Szövetség megalakulása után – fokozottan nehéz volt, de a remény sosem távozott a
Kárpát-medence magyarsága köréből. S ha Rudnay prímás nem is érhette meg a tervei elkészültét, mert Bécs irigysége igyekezett keresztbe tenni, de végül a székesegyház 1869-re, Rudnay három utódjának kitartó erőfeszítésének köszönhetően, elkészült. A nagy terv befejezetlen maradt. Most, a 21. század elején talán itt az idő, hogy méltóképpen befejezzük!

Jegyzetek

1 Prokopp Gyula: Kühnel Pál építész (1765–1824). Művészettörténeti Értesítő, 1972/1. 30–40.; Prokopp Gyula: Packh János (1796–1839). Művészettörténeti
Értesítő, 1974/1. 6–28. – Vukov Konstantin: Packh János (1796–1839), katalógus. Esztergom-Pannonhalma, 1990.
2 Mathes, Johann: Veteris arcis Strigoniensis… Descriptio, Strigonium,1828
3 Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz kápolna. Budapest, 1955. 19–20, 104–108,
4 Prokopp Mária: Műemlékvédelem 200 évvel ezelőtt. Az esztergomi középkori székesegyház maradványainak bontása 1763–1765-ben. In: Műemlékvédelem, IX.
évf. (1965) 1. sz. 32–36.

A Magyar Művészeti Akadémia 2024. november 13-án, a Rudnay Sándor tiszteletére emelt diadalív állításának 200. évfordulójára emlékező építészeti  konferenciájának első részében a előadások Várhegy épületeivel foglalkoztak, annak 200 évvel ezelőtti és jelenkori terveivel, feladataival. Prokopp Mária bevezetője után Vukov Konstantin Packh János, az innovatív építész című előadásában méltatta a tervező és a munkálatokat vezető építészt. Németh Tamás Az esztergomi Bazilika jelene és jövője címmel ismertette az immár évek óta folyó restaur álás eddigi főbb eredményeit. Rudolf Mihály Eger és Esztergom, a Bazilikák kapcsolódásai címmel tartott előadást. Majd a Solymosi-Tari Emőke vezette kerekasztal-beszélgetésben az előadók mellett Mujdricza Ferenc Esztergomban élő építész ismertette saját kutatásainak eredményeit, a Várhegy és a Szent István-kori dunai kikötő főbb 11-12. századi királyi épületek rekonstrukciós terveit. A konferencia második részében a Város a hegy tövében témában hangzottak el előadások. Erhardt Gábor Az Aradi vértanúk tere és a Lőrinc utca felemás története címmel szólt a Mária Valéria-híd 1895. évi megnyitását követően kialakított új esztergomi főutca jeles épületeiről. Zsembe –
ry Ákos Babits Mihály Esztergomát jellemezte, aki 1924 és 1941 között Esztergomban töltötte a nyári hónapokat. Dr. Korencsi Attila Genius loci – Esztergom és a művészetek címmel mutatta be a város talpr a állását a trianoni katasztrófa után. Az ezt követő kerekasztal-beszélgetés Salamin Ferenc vezetésével a város jelenkori feladataival foglalkozott, amelyen az előadók mellett Mújdricza Péter, Somody Zsolt és Sulyok Miklós vett részt. Az előadások a MMA kiadásában hamarosan elérhetők lesznek.