Szöveg: Schneller István

Minden szakrális építészettel foglalkozó elmélet és gyakorlati megfontolás alapvető kérdése a szent megjelenítésének lehetősége. Lehetséges-e, szükséges-e ez a megjelenítés, másképpen fogalmazva: mi az a többlettartalom, ami a funkcionális és esztétikai igényeken, a magas szintű építészeti formáláson túl, jelen lehet a szakrális célú épületben? Ahány alkotó, ahány értékelés, annyiféle megközelítése létezik ennek a kifejezhetetlen és nehezen megfogható többletnek. A megfoghatatlan jelenléte vagy hiánya problémává vált.
Az eleven vallásos világképpel rendelkező történeti korok hiteles szakrális épületeinél ez a probléma nem létezik, hiszen ott egyértelmű jelentése, szimbolikus jelentéstöbblete van a tájolásnak, az alaprajzi elrendezésnek, a térszervezésnek, a képi megjelenítéseknek és megannyi apró részletképzésnek. Csakhogy az egykor élő szimbólumok világa egyértelműen kötődik egy-egy jól meghatározható vallási rendszerhez, kultúrkörhöz, sőt a látszólag kortalan vallási rendszereken belül is az egyes korokhoz. A jelentésrendszerek nem vihetők át egyik világból a másikba. Azt is mondhatnánk, hogy ma, a rohamosan terjedő szekularizáció korában a szimbólumok válságával szembesülünk. Ez a válság különösen jellemzi a szakrális szimbólumokat, amelyek témánk szempontjából különösen fontosak.