Szöveg: Hannes Böhringer

Diogenész egy hordóban, egy hombárban él. Ő a létében egy hordó, aki mindennek a horderejét felfogja, mindenre felkészült; egy bölcs. A bölcs számára semmi sem idegen és megközelíthetetlen. Hordóját bárhová képes elgurítani. Mindenütt otthon van, világpolgár. Az emberek rúghatják vagy üthetik, a hordót ütik, amibe visszahúzódott, őt nem érik az ütések, ő rendíthetetlen.
A hordó kerek és magába záruló. Diogenész magában nyugszik. Ám önelégültségének természetes határai vannak: éhség, szomjúság, nemi vágy. A hordó alighogy szigetelt. De Diogenésznek kevésre is van szüksége, hogy betömje a lyukakat. A minimumra korlátozza magát. Tudja, hogy mire van szüksége. Amire szüksége van, azt kívülről tudja. A művészete abban áll, a kevésben mindent megtalál. Egész tudását egy hordóban tárolja. A hordó léte az ő tudása, az ő bölcsessége. Ez mondásokban nyilatkozik meg. Valaki megüti a hordót, vagy maga a hordó ütközik valamibe, rögtön egy mondással válaszol. Diogenészt a mondásai védik minden olyan helyzetben, amely rendíthetetlenségét, elégedettségét és szabadságát veszélyeztethetné. A hordó a fegyverzete és rezgőteste, felfogja a megrázkódtatásokat és hangzóvá teszi.
Diogenész a hordójába húzódik vissza. A világ kettéhasadt belsőre és külsőre, külsődlegesre és lényegire, látszatra és létre, lármára és csendre. Benn a csendben Diogenész önmagánál és a világban van. Csak a csend teszi a lármát hangzóvá. A nyelv fala szigetelő és áteresztő, megtisztítja és lecsillapítja azt, ami kívülről jön. Rajta keresztül válaszol a filozófus arra, ami megesik vele. Általa érteti meg magát.