A Medgyaszay-emlékszám elé

Szöveg: Szegő György
Fotó: archív fotó © Medgyaszay Emlékhely

Medgyaszay István, a 20. század nagy traumáit megélt alkotó „1877. augusztus 23-án a mai Kossuth Lajos utca 3-as számú nevezetes házban született, amelyet Petőfi 1848-ban a Szabad sajtó házának nevezett. A ház történelmi szerepét, hajdani lakóit megörökítő emléktábláról Medgyaszay neve még hiányzik.”(1) Ezzel a mondattal indul a Holnap Kiadó Az építészet mesterei sorozatában 2004-ben publikált, Potzner Ferenc szerkesztette Medgyaszay-kötet.

A kötet életpályáját bemutató fejezetének utolsó idézete a Magyar Nemzet nekrológjával zárul: „Hosszas betegség után 83 éves korában elhunyt Medgyaszay István, a Magyar Építőművészek Szövetsége kiváló tagja (…) 1906-ban a milánói kiállítás aranyérmével, 1908-ban a Czigler emlékéremmel, 1925-ben építészeti nagydíjjal, 1931-ben Greguss-díjjal tüntették ki. Népköztársaságunk aranydiplomával fejezte ki életműve iránti elismerését.”(2) Medgyaszay István építészetét a mostani 140. évfordulón végre szellemi és szakmai értelemben rehabilitálja az utókor. A fenti kötelező protokollsorok tendenciózus hiányai mögött elsikkad a század méltatlan körülményei között is hivatását elveihez híven teljesítő alkotó ember. Rejtve marad időskori kirekesztettsége is. Ezt a tipikusnak mondható jelenséget a 19. század végétől szinte egyeduralkodóvá vált, Hippolyte Taine-től származó miliő-elmélet jól magyarázza: „Nem célszerű az alkotó személyét belekeverni műve értelmezésébe, mert a művet egyedül környezete határozza meg.” Taine úgy vélte, a művészet eseményeit ugyan faith-ként kell kezelni, de azok mint tárgyak léteznek. Mára nyilvánvaló ennek az ellentmondásnak a következménye: ha mindenfajta műalkotást civilizációs objektumnak tekintünk, akkor a mű a mindenkori társadalmi önkény és intézményrendszer függvénye lesz, a történetszociológiai relativizmus áldozatává válik. Ezért nincs Medgyaszay (sem) a helyén.
Medgyaszay 1928-ban a Lechner Társaság alapítója volt. Egész pályáját meghatározta a nagy előd célkitűzése, aki Széchenyi jelmondatát átalakítva hitte és hirdette: „Magyar forma nem volt, hanem lesz.” Ez a mondat száz éve a viták kereszttüzében áll. Kritikusai kimagasló életművekre húzzák rá a kulturális nacionalizmus bélyegét. Olyanok demonstrálják ezt a vádat, akik a magyar szecesszió gazdag – inkább csak szövegekből ismert – teljesítményét erre az egy gondolatra redukálják: „… mert számukra az őt inspiráló elméletek tévesnek bizonyult kiindulópontja és a Lechner önéletrajzából kiragadott néhány idézettel (…) a tudományos diskurzusok minden ilyen kulturális jelenséget a konzervativizmus és az antimodernitás, mi több, a haladás-ellenesség példájaként értelmezik. Pedig mi sem állt távolabb tőle.” (3 )Amint Medgyaszaytól sem, hiszen egész lényében újító szellem volt. A bécsi műegyetemi tanulmányok mellett járt a Wagner-iskola mesterkurzusára, majd Párizsba ment, ahol a vasbeton tartószerkezetek úttörője, François Hennebique irodájában dolgozott – ezek a helyek a legfrissebb technikai újítások korabeli laboratóriumainak számítottak. Medgyaszaynak több beton- és más technikai szabadalma is volt. Emellett csatlakozott a budapesti műegyetemi Fiatalok népművészeti kutatóútjaihoz, részt vett a Malonyay Dezső által elindított erdélyi anyaggyűjtésben. A mára mesterségesen szembeállított vezérfonalak akkor az alkotó keresés összeférő, szerves formái voltak.
Keserü Katalin szerint Lechner ornamentika iránti érdeklődését is a világkiállításokon szereplő magyar népművészeti anyagok formálták. „Ehhez kapcsolódott Lechner Ödön nemzeti stílustörekvése, mely rendeltetésétől függetlenül minden épületére rányomta bélyegét, azt sugallva, hogy nem ideológiai, hanem építészeti stílusok nemzeti arculatainak ismeretén alapul… Így az angol gyarmati építészet s az indiai hatást mutató angol építészethez nem a magyar motívumkincs keleti eredete miatt vonzódott, hanem a tradicionális ornamentika gazdagsága, s európai épülettípusokon lehetséges továbbélése miatt.”(4) Tény, hogy Lechner éppen a londoni útja után tervezte az Iparművészeti Múzeumot. Ez a levezetés Medgyaszayra még inkább illik: a veszprémi színház megbízásával a kezében indult német, svájci és párizsi tanulmányútra, amint a néhány év múlva Egyiptomba, Északkelet-Afrikába tett utazását is e kutató szellem, anyag és forma összefüggésének kutatása és alkalmazási lehetősége motiválta. A galíciai fronton kezdett érdeklődni az ősi faépítészetben rejlő modern formálás lehetőségei iránt. A Közép-Kelet építészetét ötvöző Nemzeti Pantheon sikeres ívet befutó tervét európai ismertség és elismertség övezte. A betonformálás útkeresése már felismerhető abban, amint Medgyaszay egész életművében; az olyan megvalósulatlan főművekben is, mint az 1913-as Nemzeti Színház I. díjas terve, vagy az 1923-as Néprajzi Múzeum pályaterve – utóbbinál az építész hivatkozik Attila palotájának Priszkosz rétor által leírt tornyaira.
A feltételezett őshaza vizionárius építő szimbólumai motiválták az Irán-Turán Múzeum 1928-as, ugyancsak megvalósulatlan épületének tervét is. És látványosan megjelennek a megépült veszprémi (1908) és soproni (1909) színház, a rárosmulyadi templom és mauzóleum (1909–10), illetve a Baár-Madas líceum és internátus (1928–29) tömegeiben, homlokzati részleteiben is. A Sármány-Parsons Ilona és Keserü Katalin által megfogalmazott összefüggést a tanulmányutak és a tervek között ki lehet egészíteni a turáni mitológiakutatás előzményeivel is, amit a 20. század történelmének késleltetett feldolgozása mindeddig megnehezített. A Medgyaszay-kutatást és általában a magyar turanizmus művelődéstörténeti hatásának kifejtését évtizedekre blokkolta az akkor aktuális politikai szemlélet.
2017 nyarán jelent meg Ablonczy Balázs Keletre, magyar! című, tabut döntő munkája. A kötet a turanista eszmeáramlatot megszabadítja a politikai terhektől, és többek közt számos, a Medgyaszayval kapcsolatos hálót mutat fel, egyik fókuszában a Nagy Sándor, Remsey Jenő György, Akseli Gallen-Kalella, Toroczkai Vigand Ede nevével fémjelezhető gödöllői művészteleppel. Nagy Sándor a turanizmus egyik fő figurája volt, az ő különleges – F. L. Wright épületeihez hasonlítható – műteremvilláját 1907-ben építette Medgyaszay. Később, a 20-as években – Körösfői-Kriesch halála után – eltávolodott tőlük. De Zajti Ferenc festőművész hatására elutazott Indiába, és együtt szorgalmazták a bombayi Collegium Hungaricum alapítását.
A kort jellemző, keleti magyar eredetet kutató szálak számosak: a párizsi Hevesy Vilmos mérnök például Uxbond írói álnéven a maori-magyar nyelvrokonságról publikált. Hevesynek a budapesti piaristáknál Huszka József volt a rajztanára. (5) Ugyancsak érdekes adalékokkal szolgál Ablonczy a harmadik „turáni építész”, Lechner Jenő (Ödön unokaöccse) kapcsolatairól, pályájának fordulatairól. Akárcsak Boromissza Tiborról, a MIÉNK és Művészház progresszív rendezvényeinek szereplőjéről, a pusztába kivonult festőről, akinek a magyarok eredettörténetéről írt munkája kéziratban maradt. Vagy László Gyula festőművész-történészprofesszorról, akinek kettős honfoglalás teóriája közismert. És Mokry-Mészáros Dezsőről, aki szerepelt a Spirituális Művészek Szövetségének Remsey Jenő szervezte 1924-es kiállításán és beutazta Itáliát, Tunéziát, Egyiptomot, Ceylont. Mezőgazdász végzettsége és biológiai érdeklődése a népművészet és a biomorf ornamentika egyedi szintézise volt. Ahogyan ő a festészetben, Medgyaszay betonformálásban kereste a népművészetből eredő tiszta forrást. „Az említett alkotók értek a legközelebb a magyar néplélek – ha van egyáltalán ilyen – ázsiai részéhez. Műveikkel jeleket hagytak köztereken, lakásokban, épületbelsőkben. Végső soron ők értelmezték és hagyták hátra számunkra a turanizmus egyetlen értékelhető örökségét: annak szublimációját, hogy valóban Keletről jöttünk. És ezzel kezdenünk kell valamit” – írja Ablonczy Balázs. (6) Tudunk-e kezdeni? A költői kérdésre pozitív válasz maga a Medgyaszayt is rehabilitáló kötet.
A lassan száz éves trianoni traumát meghaladva, végre tudományos igényű hiteles összefoglalását illene adni a magyar népi kultúrán alapuló művészetek kimagasló múlt századi teljesítményeinek. Az egymást követő történelmi fordulatok szorításában nem történhetett meg a népi kultúrára alapozó modernitás – a más műfajokban is érvényes bartóki modell – átfogó elemzése, még az áttekintése sem. Ausztria modernizációja a fin de siècle korszakára esett, míg Magyarországé kicsit később, a 20. században már nem teljesedhetett ki.
A bécsi kulturális ugrásnak nagyszabású összefoglalása Carl E. Schorske híres könyve, A bécsi századvég. (7) Otto Wagner, Gustav Klimt és Sigmund Freud teljesítményére alapozva, fantasztikus adatolással igazolta, hogy a Monarchia az egyetemes modernitás bölcsője volt. Munkáját a Georg Schönerer, Carl Lueger és Theodor Herzl politikai pályák radikalizálódásának, széttartó kifutásának bázisára alapozta. De míg Schorske amerikai kutatóként a 70-es, 80-as években ezt Bécsben megtehette, figyelme már nem terjedt ki a magyar társállamra és Budapestre, noha a magyar művészet más karakterű, de nem kevésbé kvalitásos. Wagnerrel, Hoffmannal, a Wiener Werkstättével szemben itt volt Lechner, Lajta, Medgyaszay, Maróti vagy Róth Miksa; Klimttel, Schielével és Kokoschkával összemérhető Ferenczy, Csontváry, Vaszary, Gulácsy vagy Berény Róbert; Freuddal már szembefordult Ferenczi Sándor, a legkedvesebb tanítvány, a mester férfiközpontú terápiai gyakorlatával szakítva lágy, női princípiumot követő szellemmel. Amint Lechner Ödön is Otto Wagner „harcias, birodalmi építészetével” állította szembe a népművészetre alapozó, lágy karakterű magyar szecesszió architektúráját. Ezt a gondolatot Moravánszky Ákos a Méhek és szegecsek c. tanulmányában (8) fejtette ki.
Schorske „álomfejtő” figurájával szemben a renegát Ferenczi Sándor – másféle, ugyancsak megkésett – rehabilitálása nyomán felmerült egy nőies terápia elsőbbsége a maszkulin, alárendelő, klasszikus freudival szemben. Erős Ferenc egy tervezett Ferenczi-monográfia vázlataként (9) felveti a Monarchia központjaként funkcionáló Bécstől eltérő magyar gondolkodás, illetve művészet (a pszichológiában a „budapesti iskola”), lényegében egy identitásprojekt létjogosultságát és megfogalmazásának lehetőségét. Ezt sem Schorske, sem a zene területén a német és a bécsi modernizmust feldolgozó, ugyancsak amerikai Leon Botstein nem írták le. A magyar művelődés- és művészettörténészekre, szociálpszichológusokra vár a feladat: a magyar identitásprojektben végre méltó helyükre tenni az építészet, a társművészetek és társtudományok kimagasló alkotóit.
Friedrich Hebbel a Monarchia kultúrájáról ezt írta: „kis világ, ahol a nagy tartja főpróbáját”. Medgyaszay úttörően egyéni modernizmusa egy új architektúra főpróbája volt. A 2017 szeptemberében megrendezett Medgyaszay-konferencia és összeállításunk jelen lapszámunk Utóirat rovatában kis, de fontos mozzanata a Monarchián belüli és azon túli magyar modern építészet impozáns alternatíváját feltáró munkának.

Jegyzetek

1 Medgyaszay István – Az építészet mesterei. Válogatta és összeállította Potzner Ferenc, sorozatszerkesztő Gerle János. Holnap Kiadó, Budapest 2004.
2 Magyar Nemzet, 1959. május 4. (Medgyaszay István 1959. április 29-én hunyt el.)
3 Sármány-Parsons Ilona előadása Lechner Ödön, a nemzeti modernizáció építésze. Nemzeti stílusok Európában címmel hangzott el az Iparművészeti Múzeumban 2014-ben rendezett centenáriumi Lechner-konferencián (megjelent: MÉ 2015/2).
4 Keserü Katalin: Nemzeti gondolat a 19. század magyar építészetében. Az egyetemestől a regionális stílusig. In: Sub Minervae Nationis Praesidio. ELTE és ELTE Művészettörténeti Tanszék közös kiadás. Budapest, 1989.
5 Huszka József Turáni ornamentika c. hosszasan gyűjtött néprajzi tezauruszát (1929) évtizedekkel később publikálta. Reprint: Nyers Csaba, Budapest, 1994
6 Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017
7 Carl E. Schorske: A bécsi századvég. Helikon Kiadó. Budapest, 1998
8 Moravánszky Ákos: Méhek és szegecsek. Lechner Ödön budapesti és Otto Wagner bécsi Postatakarékpénztára. http//www.c3.hu/scripta/szazadveg/11/, 2016
9 Erős Ferenc: Kultuszok a pszichoanalízis történetében. Jószöveg Műhely, Budapest, 2004