Szöveg: Móré Levente

Utóirat 100 esszépályázat – Építészetelmélet kategória, dicséret
(Jelige: Párhuzamos történetek)

A legnagyobb alkotásokat mindig valamilyen eszme vagy erény szolgálata hozta létre.1 A templomépítészetet sem gyakorlati szükséglet, hanem eszmei igény hívta életre és tartotta fenn évezredeken keresztül.
A templomok az őskortól kezdve a világ legmeghatározóbb építészeti alkotásai voltak, az emberiség vallásos érzülete mindig és mindenhol tükröződött építészetében, függetlenül attól, hogy hol volt megtalálható az adott kultúra, hiszen vallási célú épületekre mindig is szükség volt. Egy vallási épület közvetlenné teszi a magasabb szférákban lévő, a földi világot irányító hatalmakkal való kapcsolatot, egyben a társadalmi összetartozás és a földi, politikai államberendezkedés reprezentatív tere is. Az építészet eredeti rendeltetése szerint nem a létfenntartás eszköze, túlmutat ezen, szakrális jellegű és az örökkévalóságnak készül.
A templomoknak ugyanakkor a misztikus és kozmikus szimbolizmusuk mellett van egy nagyon gyakorlati funkciójuk is: gyülekezeti helyként (domus ecclesiae) működnek. Ez különösen olyan vallások esetében vált hangsúlyossá, ahol az istenkép fogalma a leginkább absztrakt. E gondolat a protestáns egyházak számára döntő, mert alaptételeik közé tartozik, hogy Isten nem a templomban lakik, hanem az istentiszteleten részt vevő gyülekezetben. A kultusz helyét illetően a legfontosabb alapvetés, hogy „Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, hanem ő mindenütt jelen van és így ő mindenütt tisztelhető és imádható.” Ebből fakad, hogy a reformátorok sem rögzítettek építészeti dogmákat. Míg a lutheri reformációt kultusz tekintetében a „megtartás és átidomítás” jellemzi, a kálvini ágat az „újjáalakítás”. A reformátusok nem tűrtek meg semmiféle díszítést a templomban. Az alapelvek ugyanakkor megegyeznek a reformáció különböző ágainak gondolataiban, ezen belül is elsősorban a kultusz gyülekezetivé tételében, amelyben a hívők is fontos részt kell, hogy vállaljanak. Megegyeznek továbbá abban is, hogy a kultusz központja az igehirdetés.8 A protestáns templom sajátos jellege ezért elsősorban a térszervezésében nyilvánul meg. A szertartás prédikáció-központúsága a szószéket helyezi a figyelem középpontjába.