A historizáló épületek homlokzatának anyagáról

Szöveg és fotók: Jeney András

A magyarországi építészettörténetben a 19. század második fele és a 20. század eleje a neostílusok vagy más szóval a historizmus kora. Ekkor született meg épületállományunk jelentős és igen színvonalas része. A korszak elmúltával sok kritika érte a historizmust. Néhány kutató (Ybl Ervin, Kismarty-Lechner Jenő) behatóan kutatta és nagyra értékelte, ám az építészettörténészek jelentős része igen negatívan vélekedett erről az időszakról. A kutatástörténeti fordulat, a historizmus jelentős felértékelődése az 1980-as évekre tehető, de teljes diadalt talán máig sem igazán aratott.
A korábbi kritikák részben azért hangzottak el, mert például a neoreneszánsz homlokzatokat sok esetben nem faragott kövekkel burkolták és díszítették, hanem olcsóbbnak számító vakolatarchitektúrából alakították ki, szemben a reneszánsz korabeli Itália ihletadó épületeivel. Azonban mint az alábbiakban látni fogjuk, már az itáliai reneszánszban is létezett a vakolatarchitektúra.
A nagy hatású 19. századi építőművész és művészetteoretikus Gottfried Semper nevéhez kötődik a Bekleidungstheorie, vagyis a burkoláselmélet. Semper szerint a maszkírozásban az ember öröme nyilvánul meg: „A realitásnak, az anyaginak a tagadása szükséges ott, ahol a formának, mint jelentésteli szimbólumnak, mint az ember önálló alkotásának kell szerepelnie.” Mindez annyit jelent a historizáló építészetben, hogy a kiválasztott stílus (vagy stílusok) a külső formaköntös a racionális „épületmagon, amelyet az alaprajz és belső térkapcsolási rendszer alakít ki.” Felvetődik a kérdés, pontosan miből készült a historizáló épületek külső formaköntöse.