Kun Árpád író

A kert Orsi szenvedélye. Magam szeretem, de nem művelem. Bólogatok, ha Orsi mesél a tennivalókról, és osztozom vele a növényi fejlődés mindennapra jutó csodáiban, több-kevesebb őszinteséggel elámulok, ha megmutatja a kibomlott virágú nárciszt és a tök szétszaladó indáit.
A szilvafacsemetével más volt a helyzet.
Azt a születésnapjára vettem. Az ajándékozás gesztusához hozzátartozott, hogy elültessem. De hogy a domborzati, a szél- és árnyékviszonyokat, valamint a többi növényt figyelembe véve hol álljon, azt Orsi döntötte el.
A hely kiesik a kert magasabb, laposan elterülő főrészéhez képest, már a lankán van, amely még arrébb hirtelen lejt, és dúsan elárasztja a margaréta, a lila csillagfürt, a fekete nadálytő, aminek a virága valójában mélykék, a sárga pénzlevelű lizinka, a rózsaszín erdei deréce, a málna és a fű, a tömött bugájú mezei komócsin. A locsolócső nem kígyózik el odáig. Kannával hordtam a vizet a csemete tövéhez. Miután a negyediket is kiöntöttem csak úgy rózsa nélkül, meg kellett állapítanom, hogy ez a szilvafa igen szomjas lehetett, ha ezt a töménytelen vizet mind fel bírta hörpinteni.
Annyit már megtanultam Orsitól, hogy Norvégiában mindig figyelembe kell vennünk a telepítendő növény hidegtűrését. Az ország tájegységei a klímájuk szerint egytől nyolcig számozva vannak, ahol az egy a legmelegebbet, míg a nyolc a leghidegebbet jelöli. A mi kertünk négyszáz méter magasan a Mjøsa-tó fölött, a déli lankán az ötös zónához tartozik, így a csemetének is ezt a számot kellett viselnie. Szóval rajta volt a klimatikus száma, de az nem, hogy ilyen jó a huzata.
Jókedvű lettem a gondolattól, hogy a szilvafánk szeret inni. Nem veti meg a földi örömöket. Hedonista, mint én.
De a rózsaszínű felleg hamar eloszlott. Hiába költőieskedem, ha egyszerűen csak száraz a föld. Mikor is volt az utolsó eső?
Amíg ezen mind elgondolkodtam, már az ötödik kannát öntöttem ki. Annak a tartalma is úgy eltűnt, mintha egy üregbe folyt volna be.
Üreg, hát persze!
Az utolsó eső helyett az első üreg jutott eszembe.
Egy elvadult kertet vettünk át az előző tulajtól, ahol a megérkezésünk előtti évek ádáz burjánzásában két virágnak sikerült benőnie a legnagyobb területet.
A bergéniának és a tollbugának.
A két faj úgy osztozott a kerten, hogy a bergénia elefántfül-leveleivel elfoglalta a rézsűket, míg a tollbuga bokrai szétterpeszkedtek a laposabb részeken.
A bergénia nekem kifejezetten imponált eleinte. A húsos elefántfülek elasztak és rozsdabarnán lekonyultak télre, de a legvastagabb hó alatt is megmaradtak és hallgatóztak, majd tavasszal visszazöldültek és felmeredtek megint, hogy közülük hosszú, kemény száron virágfürtös, rózsaszínű periszkópok emelkedjenek ki, mintha nemcsak hallani, de látni is akarna valaki vagy valami a föld alól. Orsi minden erejét lekötötte, hogy visszaszelídítse a központi részek flóráját, figyelme még nem terjedt ki a rézsűkre. Az ott tenyésző bergéniát csak később kezdtük el háborgatni.
Nem úgy a tollbugát.
Belőle már az első nyáron elegünk lett.
Nem a külalakjával volt hiba. Könnyen rázkódó, tojáshéjszín bóbitái ficánkoltak a szélben, és olyan tömegben voltak mindenfelé a ház körül, hogy kilépve az ajtón úgy éreztük, mintha egy vidám, bohém felvonulásba csöppentünk volna, amely feltorlódott, és egyelőre a kertünkben vesztegel.
A baj a legyekkel volt, amelyek egyszer csak ellepték a tollbuga-bokrokat. Nem tudtuk, honnan jöttek, hogyan kerültek oda, de néhány nap alatt minden tollbuga-bokor minden levelén, minden bóbitáján számolatlanul nyüzsögtek. Kerti látványosságnak is undorítóak voltak, de igazi csapást házon belül jelentettek. Amire észbe kaptunk, hogy minden ajtót, ablakot, szellőzőt bezárjunk, már bejutottak és mindenhol ott voltak. A konyhában megszólalni sem tudtunk, mert rögtön tele lett velük a szánk. Több napig csapkodtunk és sprayztünk, amíg élhető szintre visszaszorítottuk őket. Az invázió hetekig tartott. A ki-bejárás összcsaládi szervezést igényelt, de teljesen kirekeszteni nem sikerült őket. A légyirtás rendszeres napi elfoglaltság lett. Miután észrevettem, hogy nálam mániává kezd fajulni, visszafogtam magam, és nagy önuralommal visszaakasztottam a légycsapót. Ott egye a fene azt a néhány rafinált dögöt, amelyik megközelíthetetlen zugokban rejtőzködik. Mi lenne, ha megtanulnék együtt élni a természet legpimaszabb lényével?
A megmagyarázhatatlan invázióért a tollbugát tettük felelőssé. Akkoriban még a nevét se tudtuk, csak dögbokorként emlegettük.
És haladéktalanul nekifogtunk az irtásának.
Bár nagy tömegű, bokorszerű növény, mégse fás szárú. Télre teljesen leszárad és tavasszal nulláról újra kezdi. Legalábbis a föld felett. Mert a gyökere kifejlett nyári méretének föld alatti letükröződése. Vastag, mélyre nyúló és ág-bogas. Kiásni nem, csak kicsákányozni lehet. A helyén tekintélyes gödör keletkezik, amelyet vissza kell temetni. Az egyik utolsó gödörnél forgatta a csákányt a nagyfiunk, amikor egyszer csak ugrott egyet, majd eltűnt a földben. Odaléptem. Lentről integetett. A gödör alja kilyukadt. Egy üreg nyílt meg. Abban állt.
A kertünk helyén valamikor egy kőlavina húzódott, ahogy felvilágosított minket utólag a régi tulaj, amit annak idején óriás markolókkal egyengettek el, majd több tucatnyi teherautó termőfölddel feltöltöttek, végül lenyomtattak.
Az elültetett szilvafa mellett egy üregnek kellett lennie a föld alatt, ahova elfolyt a víz.
Meghánytam-vetettem Orsival, vajon szedjük-e ki a szilvafacsemetét, és próbálkozzunk-e egy másik hellyel, ahol esetleg nincs üreg.
Nem ültettem át.
Azóta is szépen nő, az idén tavasszal már virágzott. Kíváncsian várjuk az első gyümölcseit.