Szöveg: Gellér Judit

Nézem ezeket a házakat. Néhol még meg sem száradt a téglák között a habarcs, az udvarban még nem nőtt ki a fű, újak a bútorok, még soha egyetlen izzó sem égett ki. Szép. Mégis szinte tapintható egyfajta űr, egyfajta vágy arra, hogy az élet – egy ráérős reggeli, egy hosszú nyári délután, egy sietős hétköznap, a koncentrált munka, egy átmulatott éjszaka –, a használat nyomaival teljenek meg ezek az épületek. Hiányoznak az apró karcok a padlón, a kis kopások az íróasztalon, az emlékek, az idő múlása által felfedezhető jelek.
A divisare.com az interneten legrégebben, 1998 óta működő, Rómából indult, kortárs építészettel foglalkozó weboldal, mely magát a „legigazibb” építészeti atlaszaként hirdeti. A Divisare több mint százezer kortárs építészeti projektet vonultat fel, melyek nem csak az építészek, az épülettípusok, a tervrajzok, az anyagok és elemek, a helyszínek, de a fotográfusok szerint is kereshetők. Az épületeket, a homlokzatokat, a környezetet, a belső tereket fényképek sora által ismerjük meg, s talán épp ezért állíthatjuk, hogy ez az online építészeti vademecum nem is működne fotók nélkül.
A fotográfia diverz mivoltában az építészeti fotó önálló műfajnak tekinthető. Megvalósítása precíz mesterségbeli tudást, a technika, a perspektíva, az időpont helyes megválasztását kívánja meg a fotográfustól, a képek pedig nem csak online felületeken, de nyomtatott formában, például illusztris építészeti albumokban is megjelenhetnek. S ekkor már szinte evidens, hogy felmerül a kérdés: tud-e egy ilyen terület a kortárs (fotó)művészet része lenni?
A fotográfiát – egy analógiával élve – felfoghatjuk úgy is, mint a nyelvet, vagy az írást, mellyel bevásárló cédulát éppúgy írhatunk, mint nagyregényt, vagy disszertációt. Miként lenne hát eldönthető a kérdés, hogy mit tekintünk a (fotó)művészet részének, s mit nem? A kérdés megválaszolásához két filozófiai érvelést, Arthur C. Danto és George Dickie vitáját, illetve Vilém Flusser értekezésének egyes pontjait érdemes megismerni.