Szöveg: Laczó Dániel

Magyarországon kétszer terjedt el a modern építészet a világháborút követő évtizedben. Az első a háborút közvetlenül követő koalíciós időszak volt, amikor az állami beruházások esetében is egyeduralkodóvá vált a modernizmus. Az 1949-re lezajlott kommunista hatalomátvételt fordulat követte a művelődéspolitika terén is: a diktatúra a művészeti életre is kiterjedt és a szocialista realista ábrázolásmódot követelte meg az alkotóktól. A Sztálin halálával megkezdődött lassú politikai és kulturális enyhülés eredményeként a magyar építészet lassan talált vissza a modernizmushoz. A Magyar Építőművészet elméletírói a modernizmus nemzetközi és magyarországi helyzetét is vizsgálták, s eredményeikkel a modern építészet fősodrának hazai visszatérésével párhuzamosan fogalmazták meg annak modern ellentézisét. A modernizmus egészét érintő kérdések később a nyugati teoretikusoknál is felmerülnek; a hatvanas évekre kritikus hangok terjednek el és újfajta gondolatokat hirdetnek, ekkor még a modernizmus keretein belül. A modern építészethez való viszonyulás kérdése az 1950-es és 1960-as években azonban máshogyan jelentkezik a zavartalan modernista hagyományokkal rendelkező nyugati országokban, mint Magyarországon, ahol a kultúrpolitikailag erősen szabályozott építészeti irányvonal az 1945-öt követő évtized elteltével két gyökeres fordulatot véve jut csak el ismét a – visszatérés során szemérmesen csak újnak vagy korszerűnek mondott – modern építészethez. A modern építészet kritikáját a hazai elmélet másként vonta meg, mint Nyugaton; jóllehet ekkor mindkettő a modernizmuson belülről fakadt és belül is maradt annak értelmezési keretein.