Lajta Béla funerális művészete

Szöveg és fotók: Kiss Tamás

Az építészet kezdetét a kultikus, az isteneknek illetve ősöknek, elődöknek állított emlékek fémjelezték. Utóbb a kultikus és szakrális átadta helyét a világi építészetnek, és csak rövidebb időszakokban került az érdeklődés homlokterébe. Ilyen időszak volt a 19. század vége és a 20. század eleje, mely Közép-Európában főképp a német Friedhofsreform hatására a funerális művészet megújítását célozta. Ugyanis, a sírművészet a 19. század során egyre nagyobb és díszesebb alkotásokat hozott létre, ám az eredetiség és művészi színvonal nem követte ezt. Nem ritkán a temetőkre is kiterjedt a gründoláskori építészeti hivalkodás. Lajta volt Magyarországon a Friedhofsreform mozgalomnak egyik legjelentősebb, nem hivatalos szószólója.

Lajta Béla nem csak néhány síremléket alkotott, mint például Henry Louis Sullivan Getty sírboltja (1890), Ludwig Mies van der Rohe Laura Perls (1919) síremléke, Walter Gropius Albert Mendel síremléke (1922), illetve a magyar építészek között Alpár Ignác, Vidor Emil, Kozma Lajos, Janáky István és Tomay Tamás. Lajta építészeti életművének egy meghatározó szegmensét funerális alkotásai teszik ki, hisz munkássága során az építészek körében egyedülálló módon több mint negyven síremléket tervezett. A közel 15 évet kitevő rendkívül mozgalmas időszakban több ízben újult meg építészeti formanyelve. Az ezek során létrehozott alkotásai önállóan is jelentős művészi és építészeti értéket képviselnek. E műveiben jellemzően az ősi kultúrák történeti építészetének nyelvezetét, a magyar formakincset és a kortárs irányzatok elemeit szintetizálta; így forradalmian új, szintetikus építészeti nyelvet alakított ki.