Somody Péter festőművész

Igen, szerencsére ilyen gondok is adódnak az életemben. Amikor több mint húsz éve bevásároltam magam ide, e Pécs belvárosi társasházba, leginkább az a hangulat, az a kedves meseszerű és áttekinthetetlen helyzet ejtett rabul, hogy akkor most ez egy kert vagy kettő, ez itt most egy ház vagy három? Ezt a társasházat nem függőlegesen (emeletek), hanem vízszintesen kell elképzelni. Befelé hatolva egymás után tűnnek fel ajtók és látszólagos bejáratok, melyek nagy része a múlt maradványa és mára nem tükrözik a valós birtokviszonyokat. Négyen vagyunk itt különböző arányban birtokon belül – ahogy mondani szokták –, és abban nagyon gyorsan megegyeztünk, hogy a kert az a mi közös szabadlevegő területünk marad. Se garázs, sem valamilyen kis építmény vagy szerszámkamra. Arra ott vannak a szintén régről maradt pincéink. Úgy alakult, hogy a kert dolgait én rendezem.
Nem sokszor adódik ez a fűnyírós feladat egy évben, de minden alkalommal elkezdek dilemmázni rajta, hogy hagyjam-e még egy kicsit, várjak-e még vele egy hetet.
Megnézem az időjárást, a várható esőt, és rákérdezek a családi programra, hátha közbe fog jönni valami. Miközben a fűnyírás nem rossz és nem nehéz tevékenység. A terület sem nagy, mondhatni kicsi.
A helyzet az, hogy szeretem a hosszú füvet. Szeretem, ha lengedez, ha fújja a szél. Talán több titkot rejt, ha hosszú, olyan, mint a haj. Ha hosszú, mindig szabadabbnak éreztem vele magam. Persze azt is tudom, hogy ha nincs a fű levágva, befülled a talaj alatta és mohásodhat és hasonló dolgok. Erősebb is lesz, ha vágva van… De a miénk az tulajdonképpen nem ilyen kert, ahol a kertészeti-szakmai szempontok túl sok szerepet kapnak. A növények, bokrok és fák nagy részét beköltözésemkor, huszonkét évvel ezelőtt megörököltem, Nagyszerű dolog hazaérkezéskor egy jó illatú, árnyas kertbe belépni, ahol nyáron 4-5 fokkal hűvösebb a levegő mint kint a belvárosi utcán. A legfőbb örömöm, ha minden nő, zöldül és gyarapodik. Komoly átültetések és beültetések nincsenek, a nyári locsolások számítanak az egyetlen tudatos külső hozzájárulásnak kertem állapotához. Erre nagy szükség is van, mert vastagabb termőtalaj – ami megtartaná a vizet – sajnos nincsen, a föld köves-kavicsos.
Nagyobb látványosságot és kihívást is egyben talán a vadszőlő okoz. Az udvar hátsó épületeit ellenállhatatlan lendülettel vette birtokba, talajtól a tetőkig. Gyönyörű, fényes levelei a legszebb díszletet húzták fel a házfalakra, amit csak el tudok képzelni. Télen, amikor a levelei lehullanak, látszik csak igazán, mennyivel szerényebb látványt nyújtanak a kopott vakolatú, sovány falak. A vadszőlő nagyszerű, mert teljesen levezeti a csapadékot és így a ház hűs marad a nyári forróságban. Dús levelei között madárfészkek bújnak meg és szinte teljes rigó-generációk nőttek már fel úgy, hogy majdnem a családunk tagjává váltak. Azért, hogy ne legyen annyira rózsás a helyzet – egyébként a rózsa valamiért nem szeret itt megmaradni –, munka is van a vadszőlővel bőven. Mivel elemi erővel nő és terjeszkedik, legalább kétévenként nagy visszametsző akciókat kell végeznem. Jól látható, hogy magára hagyva a vadszőlőt és a házat, előbbi harminc év alatt felfalná az épületet mindenestül – megmutatva ezzel a borostyánnak, hogy ki az igazi úr a háznál. De erről még nem aktuális beszélni, azt hiszem, romantikus álma marad emberiségnek, hogy a növényzet bekebelezi a civilizációnkat, mint Közép-Amerika azték épületeit a dzsungel. Az ablakok és ajtók kiszabadítása még nem nagy kihívás, de a csatorna szabaddá tétele négy-öt méter magasban már egy másik kategóriába tartozik. Mondhatni, madárperspektívából mérlegelve a friss hajtások szükséges és elégséges hosszát, hadakozunk a metszőollóval ott fent a létrás magasságban, hogy karhosszanként újra támasztva ismerkedjünk meg tetőnk és csatornánk állapotával. Így aztán megismerem és megszeretem a vadszőlőmet. Remélem, ő is megkedvelt már engem, hiszen ez így megy húsz éve! Nem tudom, hány évig él a vadszőlő, de ahogy látom a helyzetet, együttélésünk és frizőrködésem a magasban nem fog végtelen ideig tartani – bár igyekszem egyensúlyi képességemet minél tovább megtartani.
Aztán ha nem megy már fent a magasban, akkor marad a fűnyírás.