Szegő György

Olvastam egy helyzetelemzést a felvilágosodás filozófiájának legújabb kori hatékonyságáról. A neves szerző visszatekintő gondolatmenete szerint a tudományok kritikai önreflexiójának hiánya nemcsak a diszciplínákat bénítja meg, de közvetve életünk egész struktúráját is. És muszáj hozzátennie, hogy a hiányok évszázados evolúciójánál is veszélyesebb a kritikai önreflexió látszata.
Igen, bár jó ideje erősen hallatszik – nem csak az értelmiségi diskurzusban és a sajtóban – a fenntarthatóság, a kontrollált gazdasági növekedés, a klímavészhelyzet, az energia-vészhelyzet szinte állandósult fenyegetése, de az objektív fogalmak üres ígéretekként foszlanak/oszlanak szét.
Van-e olyan szigete az elidegenedett tárgyiasságnak, ahol ez a csapda nincs jelen? Az épített környezettel, annak kulturális vetületeivel foglalkozó Utóirat mellékletünk sokféle – képzőművészeti, filozófiai, ezoterikus, irodalmi – tematika felől már többször is sikerrel lépett ki a „tudományos” (értsd: természettudományos) objektivitás keretei közül. Most Géczi János író, költő, képzőművész, művelődéstörténészt kértük fel vendégszerkesztőnek, hogy egy különleges összeállításban művészeket és tudósokat szólaltasson meg, ki-ki a felszín alatt mélyen meghúzódó emocionális viszonya alapján írjon a saját, szeretett kertjéről. Amint a következő oldalakon az olvasók is tanúi lesznek, csodálatosan őszinte, manipulációt kerülő vallomások születtek, a természettel közösen létrehozott, a kerttel folytatott belső párbeszédekbe kapunk betekintést. Az autentikus létről megfogalmazódott gondolatok hol napló, hol esszé, hol családtörténet vagy éppen kertesztétikai kisesszé formáját öltik. A klasszikus idealizmus által megfogalmazott „boldog életre vezérlő kalauz” gyanánt ajánljuk olvasóinknak ezt a nyár végi, igazán ünnepinek mondható válogatást.