Szikra Renáta művészettörténész, gerillakertész

Pályám kezdete óta foglalkozom kertművészeti alkotásokkal, történeti és kortárs kertekkel, magán- és közkertekkel, művészkertekkel vagy közösségi projektekkel egyaránt. Évtizedek óta legszívesebben kertekről olvasok, írok, és dokumentálom az utamba kerülőket. Ráadásul nemcsak elméletben, gyakorlatban is kertészkedem. Könyvespolcomon és virtuális mappáimban gyűjtött és gondozott kedvenceim mellett párhuzamosan több kertet művelek, bevallottan laikus módon, kísérleti alapon. Az otthonunkat körülölelő ligetes-fás kert mellett van egy bérelt veteményesem a szomszéd utcában, örökbefogadott szentendrei kertem (a szerb kálvária barokk temetőkertecskéje), kisebb gerillakertjeim parlagon heverő köztereken szerteszét, és nemrég adtam át művelhető földre jobban rászoruló kerttársamnak magaságyásomat a helyi közösségi kertben. „Fejlettebb társadalmakban a kertalkotás művészet volt – nem kertvárosi háziasszonyok szabadidős tevékenysége” – írta Lucy Lippard a kertnek mint önálló műformának a kortárs művészetben betöltött szerepét elemezve. Egy kert akkor autonóm műalkotás, ha egy művészetfilozófiai koncepció szervezi egységes kompozícióvá a kert minden részletét, s valamennyi kertépítő elem – organikus és mesterséges egyaránt – ennek a központi ideának rendelődik alá. Az a kert, amiről most szó esik, azonban éppen egy kertvárosi – történetesen művészettörténész – háziasszony két évtizede organikusan növekvő, sűrűsödő kertkísérlete és hangsúlyozottan nem műalkotás.
Szentendre Püspökmajornak nevezett területét a 19. században gyümölcsösök, szőlők tagolták. Ma a nevét viselő és a hévről is jól látható lakótelep uralja, amit kertes házas lakóövezet vesz körül, itt kertészkedem én is. A püspökmajori gyümölcsösök emlékét őrzi például az a háború előtt telepített cseresznyefa sor melynek néhány matuzsálemi korú példánya megmaradt a mi utcánk kertjeiben, többek között a miénkben is. Megdőlt, alátámasztott törzsét vastag moha borítja, kitárt tenyérhez hasonlító ágaival, japánosan visszametszett formájával kuriózum. Örökül hagyta ránk a telek egykori tulajdonosa, ahogy a virágos cserjék, hatalmas orgonabokrok mellett a mára már alig termő, zuzmó borította szilvafákat, egy meghatározhatatlan fajtájú finom almát, magról kelt nyurga diót, ami mostanra túlnyúlik a ház legmagasabb pontján és a szomszédban egy fenyőligetet, ami „tengerzúgással” tölti meg a kertet. Sosem volt alkalmam a nulláról kertet építeni, talán nem is való a hozzám hasonlóan türelmetlen kertésznek. Beköltözőként szerencsére így nemcsak térdig érő növények vettek körül évekig; igaz megéltük öreg fák pusztulását is: egy nyári vihar előtti szélrohamban csendben eldőlő vén meggyfáét például.
Az örökölt kert ugyan rögtön kompromisszumokra kényszerít, ám egyúttal rugalmassá tesz, felkészít a későbbi folyamatos újratervezésre. Házunk a körülbelül hatszáz négyzetméteres kertet két részre osztja, a „cseresznyés” és a „diós” oldalra, a két domináns növény nyomán, bár a már általunk ültetett himalájai selyemfenyő lassan az egész kert fölött átveszi az uralmat. Mindenütt vannak kisebb alkertek, de a cseresznye körül inkább díszkert alakult, míg a diófás oldalt inkább haszonkertnek nevezném, dacára a félkörívben egyre nagyobb területet kiharapó virágoskertnek. Mivel még mindig ez a naposabb oldal, itt kaptak helyet a dézsás vetemények, a málnás, a szedersövény és a szerelemvirágok sorfala a ház tövében. A diófa hatalmas – ősszel az első fagyos éjszaka alatt aranysárgára színeződő – lombsátra alatt korábban homokozó, ma ejtőzésre alkalmas hinták, függőágyak rejtőznek. Itt, a keleti oldalon vannak a komposztálók, a folyton költöző szalonnasütő hely, a szilvafa és az almafa közé pedig teregetünk. Az elmúlt húsz év alatt a több száz új növénnyel teleültetett kert folyamatos átalakuláson ment keresztül, egyre dúsabb, árnyékosabb lett, amit egyre inkább megtanulunk értékelni. Növények jöttek-mentek, egyik-másik kertrészlet új funkciót kapott, én pedig rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. A kőkerítés helyett ültetett virágos vegyes sövényemet, hogy ne legyenek „lyukak”, túl sűrűn telepítettem, és az egyébként látványos torzsás ecetfa túlélési stratégiájával sem voltam tisztában, vagyis hogy magoncaival legszívesebben elfoglalná a teljes területet. A borostyán és a trombita folyondár is sokkal erősebb és kitartóbb nálam, a gigantikus méretűre nőtt egykor ujjnyi vastag fügefácska gyökereivel pedig már a teraszt alatt is terjeszkedik. Voltak terveim, kertkoncepcióm is, de ezt mindig felülírták a változó körülmények, vagy maguk a növények. Számtalanszor próbáltam például hortenziát ültetni a kert különböző pontjaira, de ez még teljes földcserével is mindig kudarccal végződött. Másik kedvencemről, a gránátrózsáról viszont nem tudtam lemondani, s bár a kert minden sarkát megjárta, végül mégiscsak megtaláltuk az ideális helyet a számára. Nem terveztem, mégis hazatalicskáztam utcára kidobott írisz- és hatalmas pálmarózsa töveket, gyökereztettem különleges firenzei leanderágacskát, neveltem magról fácskát a Boboli-kertben szedett narancsból. Ajándékként élem meg, hogy egy pompás ökörfarkkóró megtelepedett a kertemben és hogy a krizantémok, őszirózsák, kúpvirágok kifejezetten szeretnek itt. A fertődi Esterházy-kastély vadászháza előtt felszámolt bukszussövény nedves zsákba bugyolált öreg töveit azért szállítottuk Szentendrére, hogy átmentsük egy családi fotókon megőrzött, valaha volt kert hangulatát. Rózsát és gladióluszt nemesítő kertész-méhész nagyanyám oda született, régen a nyarakat nála töltöttük. Gyerekkori kertemlékeim miatt ragaszkodom a „barokkosan” nyírott puszpángsövénnyel kerített jelzésértékű rózsakertemhez, az árnyékliliomos, harangvirágos, ciklámenes apró „vadonkerthez” a fenyők tövében, és emiatt szeretnék évek óta fáklyaliliomot is ültetni valahová. Az életem során látott, megélt kertek a ház körüli növénytársulásokban, színharmóniákban, illatfoszlányokban élednek újjá, kertemet ezért egyfajta kertemlékműnek tekintem.