Bretter Zoltán filozófus

Olyan mint én, (ez tautológia: mert milyen más is lehetne?), némi – csekély – ráció és áradó spontaneitás.
Az a filozófiai kevercs, amit kerti munkám tükröz, híven fejezi ki általában az élethez-halálhoz fűződő viszonyomat: reménytelen vonzódásomat a harmóniára, amit a csüggedés, irónia és önkritika már csírájában fojt el – csak hogy stílszerűek legyünk. Az alapokat – szinte szó szerint – Getto József, Ybl-díjas építész fektette le, amikor sok-sok órás és több napos baráti beszélgetést követően megtervezte házamat, mindent a kint-bent dialektikájára építve. Valahogy így értelmezem: amikor bent vagy, könyveid között, a szabadság illúzióját érzed, és amikor kertészkedsz, a természet korlátokat állít.
A területen, ahol házam áll, a Mecsek déli lejtőjén, valamikor szőlőültetvény volt, rajta kis présházzal, melyet ma disznóvágáskor és pálinkafőzés alkalmával használok, de könyvtáram egy része is itt található, sőt egy Bretter György emlékének szentelt szoba is. Megjegyzem, mintegy mellékesen, hogy édesapám Pécsett született, de erről ebben a tüke-központú városban senki nem tud.
A telek egykori növényei közül már csak néhány idős, de még mindig bőven termő körtefa és egy vélhetően száz év körüli szőlőlugas maradt, amelyik szerencsés években egy finom grappával ajándékoz meg (célzás alkoholcentrikus kertészetemre). Minden más az én kezem munkája és dilettantizmusom eredménye. Sokszor, amikor tudatlanságom súlya alatt görnyedeztem, tanácsért szaladtam, fűhöz-fához (igen, önzetlenül adnak), szomszédhoz, ismerőshöz. A tanácsok szükségességére voltaképpen egy kisfiú ébresztett rá, aki a kertben rohangálva, az én gondosan őrzött, szép, sárga virágú dísznövényemre rámutatva, lelkesen felkiáltott: „Jééé, milyen sok parlagfű!”.
Az oktatást mindig megszíveltem, ellenben váltakozó sikerrel alkalmaztam. Például, a már említett körtefákat a hagyományoknak megfelelően metszettem, így 15 éven keresztül nem is volt rajtuk termés, míg ki nem derült, hogy különböző körtefajták léteznek és más-más gondoskodást igényelnek.
Kár volna tehát szót fecsérelni kertem eklektikus, ösztönös stílusára, amelyik a francia-angol kertek kibékíthetetlen ellentétének jegyében éli kiszámíthatatlan életét. Mégis meg kell említenem kertszomszédomat, aki óriás bonsai-ok nevelésével foglalkozott. Tőle tanultam meg, hogy a fák törzse fontosabb a fánál. Szorgosan próbálom azóta is fátlanítani a fát.
Kertészeti tanácsadóim közül kétségkívül Bálint gazda volt a legjelesebb. Mondhatni saját kezűleg ültetett nálam néhány fát, melyek közül az utolsó kajszi éppen „A Gazda” halálának évében pusztult el, de természetes kopjafaként továbbra is itt marad kertemben. Ez a kiszáradt facsonk azonban azt is eszembe juttatja, hogy a kertem nem csak a természet és időjárás halálos szeszélyének kiszolgáltatott, de ideig-óráig a barátság menedékhelyeként szolgál. Felidézi azt a korszakot, amelyik jelenleg a „rendszerváltás” pokoli kínokat okozó politikai bugyrában van eltemetve, de annak idején az intellektuális viták szűnni nem akaró konferencia-sorozatának tűnt.
A kert számomra így aztán folytatólagosan elkövetett intellektuális bűnözéssé vált. Távol lehetek a világ mesterségesen fokozott habzásától és közel maradhatok a kertészeti gondolattalanság üres világához, hiszen munka közben csakis az elvégzendő feladatra lehet és kell összpontosítani. Olykor a növényekkel vitázom, de azt is tudom már, hogy lehetetlen őket meggyőzni, rabszolgának néznek, legföljebb csak kedveskedni tudok nekik és persze szeretni e makrancos hölgyeket.
Nem is tudom, több generációs értelmiségi család leszármazottjaként, hogyan ébredt föl bennem ez az ősi szenvedély. Családom a félkegyelműeknek kijáró tisztelettel és a termelt gyümölcsök, kevésbé zöldségek iránti lelkesedéssel (paradicsom, több éves kudarcaim sorozata) figyeli sziszüphoszi erőfeszítéseimet. „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát görgessen a hegytetőre, ahonnan az mindig visszagurult a hegy lábához. Úgy vélték, hogy a hiábavaló és reménytelen munkánál nagyobb büntetés nem létezhetik. Homérosz azt meséli, hogy Sziszüphosz volt a legbölcsebb a földi halandók közt. Egy másik hagyomány szerint azonban inkább útonálló volt. Ebben nincs semmi ellentmondás.” (Albert Camus: Sziszüphosz mítosza). Édesapám ugyan mondogatta volt, hogy legszívesebben svájci kecskepásztor lenne (miért éppen svájci, meg nem foghatom, hiszen Gottfried Keller már leszögezte: ha a svájciak építették volna az Alpokat, akkor minden bizonnyal alacsonyabbra sikerednek) és simogatta a kaktuszokat, mert állítólag ezt jó néven veszik, de semmilyen előéleti jel nem utalt arra, hogy a kolozsvári flasztert valaha mecseki tarackra fogom cserélni. Lehet, hogy minden félresikeredett filozófusban ott szunnyad egy elkötelezett földmíves? A félkész filozófus lemond a szabadság keresésének délibábjáról és a földhöz ragad. Mégis megoldható az ősi dilemma: szabad akaratunkból lehetséges eladnunk a szabadságunkat?