Forgách András író

Mi nem bejöttünk ebbe a kertbe, hanem a kert jött belénk.
Ez a kert nem azt várja, hogy foglalkozzunk vele, tökéletesen elviselné, ha nem csinálnánk semmit a kilencven éves fáival, az érdes napvirággal, vagy a két rózsabokorral, amit itt találtunk, hanem elegánsan, néha kicsit morcosan, kicsit másnaposan megbámul minket.
Ez a kert néz.
Benéz a nappali (konyha) hatalmas, osztott ablakán, szemből és oldalt, huszonnégy szeme van.
Emiatt szemeltük ki magunknak. Csaptunk le rá.
Ez a kert tökéletes a maga tökéletlenségében.
Mostanában, mert egy idő után mégis felbátorodtunk, és mintegy mellékesen, mintha ott se lennénk, kísérletezünk ezzel-azzal, de olyankor úgy teszünk, mintha nem mi lettünk volna, rendes cirkuszi magánszám, és a kert pár nap, hét, hónap alatt magába olvasztja, és sokszor nem is mi vagyunk a tettesek, mert a kert maga mutat fel egy újabb fácskát, vagy bokrot, mostanában azért néha felhúzza a szemöldökét.
Én nem kert vagyok, gondolja magában, hanem erdő. Próbálkozzatok. Ezek az én madaraim. Ez az én kócos, hajnalban illatozó, darázsjárta loncom és a benne lapuló fészek. Széncinke, veréb, seregély, rigó – ők bent laknak a kertben, legalább három fészket találtunk, amikor beköltöztünk – szajkó, harkály, balkáni gerle, vörösbegy, citromsármány, ők rendszeresen benéznek. Közel van a folyó.
Mint egy hosszú, többszörösen összetett mondat, amelyik folyondárosan kúszik előre az oldalon, és az istennek sem hagyja feldarabolni magát, az ember itt kihúz belőle valamit, ott betold valamit, előre vagy hátradob szavakat vagy egész mondatokat, hogy megszülessen a zenéje, így alakul a mi kertünk is.
De minden szándéknak, úgy is mondhatnám, minden művészi szándéknak korlátot szab egy öt és féléves fiúgyermek és egy két éves kutya.
Vagy mint egy festmény, amit a festő mindenhová magával visz, és időről időre, miután elhátrált tőle, elhelyez rajta néhány szinte láthatatlan ecsetvonást.
A dúsan boglyasodó lonc egy ronda szőnyegporolóra mászott rá, örök darab, pesti bérházak napfénytelen udvarának kelléke, de azért egy pici helyett hagyott egy kék gyerekhintának.
Állandóan műanyagvackokba botlik az ember, tejfölös ibrik, színes gumilabda, három vagy négy különböző méretű biciklit benőtt a fű, amott egy sárga műanyagcsiga, hintaló utánzat.
A friss és hatalmas vakondtúrásokkal két éven át harcoltunk, reménytelenül, ezt a kutya egy szempillantás alatt megoldotta.
A monumentális ostorfa egyik lehajló vastag ágán dzsungelhinta függ, a törzse közelében ágakból, kagylókból, tobozokból, Duna-parti kövekből összerótt wigwam.
Az ostorfa alsó ágai a fűre hajolnak, amint tavasszal megjelennek a levelek, egyre mélyebbre. Úgy megyünk át rajta, hogy jobbra-balra hajladozunk.
A terasz műkőből készült virágvázájába betelepedtek a darazsak.
Ahogy a terasz lépcsője mellett egyetlen behajló ágat sem hagytam levágni, inkább kerülgettem és hajladoztam, és eső után nem egyszer arcon csapott egy vizes ág, ugyanúgy örültem a darazsaknak is. De végül betapasztottuk a darázsfészek nyílását.
Néha hónapokon át nem történik semmi. Aztán egy nap alatt rengeteg. A kert szó nélkül beszippantja a változásokat magába, a látogatónak külön el kell részletesen magyarázni, hogy ez nem volt itt, ezt mi csináltuk, ezt mi tettük hozzá, itt valami más volt, azt megszüntettük, például fű sem volt, csak gaz – a kert jóindulatúan hallgat minket, egyet szusszan, várja, hogy befejezzük.
Olyan messze van a kapu, hogy amikor csomag jön, postás, vagy pizza, akkor hevesen integetve jelezzük, igen, itthon vagyunk!, és beletelik egy kis időbe, míg az ember odaér, és a nevét ráfirkálja egy elektronikus felületre a körmével.
Akik a ház előtt mennek el, ritkán sietnek.
Ez a kert mindig is ránk várt.