Szöveg: Dénes Eszter

A két szellemi nagyság, Kós Károly és Makovecz Imre életútjában – rendkívüli erejű alkotói magatartásukban, építészetük mozgatórugóiban valamint a haladó társadalmi-művészeti-kulturális egység érdekében vállalt szerepükben – számtalan párhuzam és metszéspont rajzolódik ki. Az arányérzék, a tehetség bősége mellett kötődéseik, világlátásuk, érdeklődésük nyíltsága, felelősségtudó fegyelmük és lényeglátó személyiségük együttesen formálta messzire sugárzó, kiolthatatlan hatású alkotói egyéniségüket a 20. század megpróbáltatásai közepette.
Csete és Makovecz működése jelentősen felforgatta a hetvenes évek szocializmusának állóvizét. Tevékenységük már az évtized elejétől a regionalizmusok erősödésének folyamatába illeszkedett, mely az uralkodó világtrend, azaz az internacionális építészet kiüresedésével párhuzamosan jelentkezett a kommunista és a kapitalista világban egyaránt. A két alkotó körül kibontakozó építészeti iskolák a hivatalos építészet zsákutcájából mutattak kiutat. Az általuk képviselt szerves építészet üzenete a kezdetektől fogva egységesnek volt tekinthető. Ennek egyik első pillére a gondolkodás, valamint az előregyártás béklyójában vergődő építészeti tevékenység formai felszabadítása volt. Ezt követte a közösségek szociális életével és az építészet szociális vetületével való foglalkozás, annak tudatában, hogy az építés nagymértékben visszahat arra a közösségre, amelynek a ház épül.
Az országépítés útját Kós Károly, majd 1983-ban Makovecz Imre pontosan kijelölte számunkra. Legyen előttünk példa alkotói magatartásuk, a társadalmi-művészeti-kulturális egység érdekében vállalt szerepük, világlátásuk, érdeklődésük nyíltsága, felelősségtudó fegyelmük, mellyel a 20. század megpróbáltatásai közepette is szolgáltak.