Tolnai Ottó író, költő

1994 után költöztünk Újvidékről Palicsra. A megvásárolt ház lakóháznak épült s a kertje a család zöldség- és gyümölcsigényét elégítette ki. A bejáratnál szőlők növekedtek és ott is, mert állandóan benapozott, ahol most az unokák számára készített medence van. Máshol paradicsomok, krumpli. Tőlük maradt ránk a két diófa. S a várostól az utcán álló harmincnyolc fenyőfa.
A salakbeton ház nagy rizikót jelentett, megfáradt benne az anyag, nedvesség hatására homokká bontódott. Egy képet akartam fölszögezni a falra, belevertem a szöget, és a lukon elkezdett kifolyni a homok: egy függőleges sivatag. Szereztünk egy brigádot, aládúcolták, elkezdték darabjaiban lecserélni a házat. Ha ropogott, akkor kiugrottak az ablakon. De végezetül a kőművesek méterről méterre új alapot, falakat csináltak. S ezeket a frissiben emelt falakat aztán befutotta a vadszőlő.
Az egykori tornyos részből, amely télikert volt, lett a kisszobám. Átstilizáltam a szobámat, ezt a néhai tornyot, egyre intenzívebbé alakítottam s végül már valódi elefántcsonttoronyban éltem. Próbáltam szerezni elefántcsontot, szerettem volna ebbe a toronyba valós elefántcsontot beépíteni. Ez lehetne az irodalom első valós elefántcsontja.
A vadszőlővel beszőtt házat, mint a kvarckristályt foglalat, a kertünk foglalja magába. A kertet Jutka formázta mihozzánk passzolóvá, határozottan és nagyvonalúan. Fontos momentum, hogy a feleségem már az újvidéki házunknál, a Virág utcában is foglalkozott kerttel, próbált élhető teret csinálni, s ezt Palicson még inkább folytatta. Voltak növények, amelyek velünk együtt költöztek ide.
A kertben több feketefenyő és két tiszafa is élt, éppen megfelelők egy tévérendező kertalakítói munkálkodásához. E tiszafákat hamar megszerettünk, s hogy intenzíven locsoltuk, gyönyörűen megerősödtek, szinte lubickolnak a komoly zöld lombban a termések piros labdái.
Aztán újabb fákat kaptunk, egy idős bácsi rokona számolta fel a faiskolát. Bizonyos időközökben észrevétlenül megjelent nálunk, maga után húzott egy-egy fát. Majdan megjelent egy kis eltört csemetével, mondta, hogy ez milyen faféle, de minket a kettétört suháng nem érdekelt, hányódott, bár végül elültettük az utcai százéves feketefenyők és az udvar közé. Azt állította a bácsi, meglátjátok, mint a rakéta, úgy fog az égbe lőni, a megsértett fákban különös energiák vannak. Gyorsabban fejlődik majd, mint a többi fa. Négy-öt év után elkezdte utolérni a feketefenyőket, kiadta a cédrusformát, mára a legszebb fánkká nőtte magát.
De kaptunk tőle halfarkfát, Ginkgo bilobát, a 18 százéves feketefenyő mellé. Tényleg észbontó nézni, mint lesz gyönyörűbb hétről hétre a fa, ahogyan spirálban törnek ki a törzsből az oldalágai, s elragadó levélpelerinek vagy levélszoknyák tekerednek köré. Karvastagságúak az oldalágak, de szinte fatermetűek, csak éppen majdnem vízszintesek.
Mára a kertünk tele van magas, szép, testes fákkal. Hozzájuk társulnak a bokrok és a virággazdag egynyáriak. A kapun belépőket fogadó magnóliák (háromféle került egymás mellé) meg-megszenvedik az időjárást. Volt, hogy pokrócot terítettünk rájuk a hideg ellen. Aztán pompázatosak lesznek, ha sikerül megúszniuk a telet. Széplevelűek, bokrok ugyan, de igyekszenek fáknak mutatni magukat, a sok viráguk meg ropog, mintha vékony falú, keleti porceláncsészék lennének. Szóval úgy néznek ki, mint a jó versek. Bokortermetűek a karakteres hortenziák. Édesanyámnak is volt belőlük, a kert általuk képes emlékezni. Cserépben nő a bogumil, azaz a murvafürt. A miénk legfontosabbja hófehér és saját állandóan alakuló története van. A növény harsabb virágszínű változatai a tengernél jól ismertek, függőkerteket alkotnak, káprázik tőlük a szem. Mindenféle fajtát árusít az utcánk egyik lakója, tőle került ez, s meg mások is hozzánk. A téli kertben vészelik át a hideg hónapokat, s alkalmas időben kerülnek a szabadba. Egyszer csak látom, s ilyen káprázatok mestere Jutka, hogy a terasz előtt kifeszített dróton ott nyújtózik és kúszik el egy halvány borvörös, egyre inkább rosé-szerű bogumil, iparkodik a fényhez s kötéltáncosként egyensúlyoz a kert légterében.
És sok a piros és vörös rózsánk, persze sárga is akad (hogy legyen, ami Füst Milánra emlékeztet engem), van hónap, akként lettek ültetve, hogy domináljanak a kertben. Jutka módszere az, hogy rengeteg apró virágot – begóniákat, lobéliákat, muskátlikat, petúniákat, lángvirágokat, tatárvirágokat – vásárol, azokat szőnyegszerűen ülteti egybe. Növényszőnyegeket tervez, azokkal a pillanatokkal együtt, amikor a zöld fűből kiszínesedve majd előtűnnek. Vannak pillanatok, amikor mintha egy színes fényképet hívnál elő! Vagy mintha elástunk volna egy szőnyeget, és egyszer csak följön a gyepre, felmerül a zöldből! Mintha Czóbel vagy Konjović vagy a Bonnard festene ide nekünk egy expresszív felületű csendéletet.
Ha hatkor kiállsz a ház elé, zöldben úszik a kert. Üvegzöld a pázsit, belső fény világítja át. És rádőltek a fák oszlopai, de nem úgy, hogy fölismerhető maradnának a fák, csakis az oszlopokat lehetett fölismerni, mert levették a lombjukat a törzsek. Telve az udvar oszlopokkal és sötét, fekete, hasábszerű jelekkel: képzőművészeti konstrukció jön létre, amelyhez hozzájárul az összes növény, meg a környező házak, a teraszunk. Mind ad magából egy-egy kis tiszta, azonosítható részletet a közösbe. Ezek a pillanatok – amelyek mögött rendszeres kertépítő munkával eltelt évek vannak – szépek. Meghatók. Amikor észleled, hogy a diófák komor és a nyírfák fehér törzse párosítható. A gesztenyéké is a karcsú bambuszszárakkal. Amikor azt is érzed, hogy a kert anyagának létezik belső szépsége, és ez a szépség megvillan számodra. Azt is, hogy ennek a szépségnek természete szerinti a rejtettség, a dicséretlenség, s ezzel maga a kert, mert méltósággal viselkedik, tisztában van.