A két világháború közötti hosszházas katolikus templomok térvizsgálata

Szöveg: Kiss Tamás

A konzervatív és modern építészeti tendenciák 20. század első felében zajló harca legfőképp a stiláris megjelenésben, azaz a századforduló „neo” stílusainak folytonosságában nyilvánult meg. Az előnyben részesített építészeti formanyelv ugyanakkor sok esetben természetszerűen magával hozta a történeti templomterek átvételét is, s így az épp aktuális korszak téri gondolkodása kezdetben nem tudott kiteljesedni. A katolikus templomok alapvető szervező ereje az eucharisztikus áldozat. A templomépítészet – korszakonként eltérő módon és mértékben – ezt a tényt teszi dominánssá; az oltárt és az azt befogadó szentélyt emeli a templomtér fókuszába, minden más ennek van alárendelve. Ennek legrégebbi térkoncepciós eszköze az axiális térszervezés, vagyis az egy pontba fókuszáló, irányított tér.
A két világháború közötti templomterek egy részében egységesedő térvolumen figyelhető meg. A tér egységesedéséhez nagymértékben hozzájárul, hogy a mellékhajók és főhajó közötti elválasztás jelképessé válik, vagy esetenként el is tűnik, ami által a mellékhajó téralkatának önállósága fokozatosan csökken, a térrészek között a tisztán érzékelhető téralkathatárok fokozatosan feloldódnak. Ezzel egyidejűleg a főhajó középtengelyének addig jellemzően erős sodrása a korszakban csökken, a teljes tér egységesedése egyfajta centrális (használati) természetet vált ki. Ez utóbbi szervesen kapcsolódik az egyház és a különböző liturgiai reformok, a templomban zajló szertartás, az abban rejlő Krisztus és a templomban lévő hívek lelki és fizikai értelemben is közelebb hozásának szándékaihoz, illetve az ezekhez kapcsolódó építészeti-tervezési és funkcionális elvek gyakorlatához.
A korszak modern szellemiségű katolikus szakrális építészete és térművészete e megfigyelés útján újszerű adatokkal gazdagodik, amely későbbi kutatások alapjait is képezheti.